Az Európáról, az empátiáról meg a hatvan évről

Hatvanéves lesz idén az Európa Könyvkiadó, és elhatároztuk, hogy történeteket, sztorikat, anekdotákat fogunk mesélni erről a hatvan évről. Nem mintha átéltük volna mind a hatvanat, mármint mi, akik most itt dolgozunk. Én például a hatvanból csak huszonnyolcat húztam le a kiadóban (de olyan bloggerünk is lesz, aki még csak három éve dolgozik itt). Ezért aztán segítséget kérünk régi munkatársainktól is, átveszünk már megjelent történeteket (például legendás igazgatónk, Osztovits Levente könyvéből), egyszóval igyekezni fogunk, hogy ha hiányos mozaikként is, de összeálljon majd ezekből a blogbejegyzésekből az Európa története… vagy legalábbis az Európa szellemisége.

Most akkor meg kellene fogalmaznom, hogy mi is ez a „szellemiség”, ha már a közelgő (novemberben beköszöntő) évfordulóhoz illő ünnepélyességgel használtam ezt a szót. De előbb inkább elmondom, hogyan született meg a kiadó. Mert történeteken keresztül minden világosabb: ezért is vagyunk mi itt, ezért adunk ki könyveket – hogy a könyvekben megírt történeteken keresztül minden világosabb legyen, hogy valami keveset megértsünk (és megértessünk) abból, ami történik körülöttünk, akkor is, ha úgy tetszik, hogy minden kusza és érthetetlen, hogy összemosódik jó és rossz, vagy éppen sűrűsödik a sötétség. Vagy ha éppen nem nagyon értjük mi magunk sem, hogy mi kell az olvasónak, milyen történetekre vevő – és igyekszünk valahogy mégis eltalálni, vagy épp ellenkezőleg: makacsul azt kínálni neki, amit mi magunk jónak tartunk.

Szóval a történet.

1956. november elsején Lator László, a fiatal költő és szerkesztő egyszer csak egy forradalmi bizottság tagja lett, de ez nem lepte meg különösebben. Izgalmas napokat éltek, ő és kollégái az Új Magyar Könyvkiadóban, amelynek az egykori szépségét a korhoz illő szégyenlősséggel őrző Hungária – ma újra New York – palotában voltak az irodái. László ott volt az október 23-i tömegben a Bem téren, majd a Parlament előtt is, amikor valakik (máig sem tudni, hogy kik) tüzet nyitottak a tömegre. Érzései és gondolatai egyszerre voltak végtelenül egyszerűek és kibogozhatatlanul (vagy csak versben kibogozhatóan) összetettek: a világ legtermészetesebb dolga, hogy részt vesz az eseményekben, ezen gondolkodni sem nagyon kellett, és az is a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy a rémálmos-öklendezős évek után az országnak egy nagy, közös akarattal vissza kell siklania a normális, emberi életbe. De emögött azért ott volt a megmaradt félelem, amely az előző években mégiscsak mindent áthatott, meg valami új félelem is: mi lesz, ha nem sikerül? Ha azok visszajönnek? De ezek az érzések valahol mélyen bújtak meg: László jó pár kollégájával együtt azon a napon, november elsején forradalmi bizottságot alakított, és kicsit komolytalankodva, de azért mégiscsak nagyon komolyan (átérezve a történelmi pillanatot) azonnal döntéseket is hoztak. Először is, hogy a kiadó neve ezentúl Európa lesz. Ezt Vas István javasolta, és vitatkoztak rajta egy keveset, mert nyilván nem csak európai irodalmat akartak kiadni, de győzött az Európa név szimbolikus ereje: igen, az ország visszatér Európába. Normális ország lesz – megint… vagy végre? És azt is eldöntötték, hogy leváltják a korábbi igazgatót, aki nem volt épp rossz ember, de mégiscsak a párt katonájaként került a kiadó élére, és nem sokat értett az irodalomhoz.

Valahogy így történt. Azt persze nem tudhatom, hogy Lator László pontosan mit érzett (majd kijavít, ha kell), de se regényt, se elbeszélést, se egy ilyen blogbejegyzést nem lehetne írni, ha nem próbálnánk kitalálni a másik ember érzéseit. Ha nem létezne az, amit empátiának hívunk: az emberiség legnagyobb felfedezése, amely nélkül természetesen nem létezhetne irodalom és így Európa Könyvkiadó sem.