Beavatás

A rendszerváltás előtt kerültem az Európához. Nagyon jó helynek látszott, egy felnőttebb barátom annak idején azt mondta, ide takarítónőnek is érdemes elszegődni.

Akkor már fordítottam, lektoráltam a kiadónak, és külsősként a Világirodalmi tájékoztató című kiadvány szövegeit írtam. Eredetileg arra gondoltam, hogy ha erről igazolást kapok, nem leszek közveszélyes munkakerülő – KMK –, hanem szabadúszóként legalizálhatom tevékenységemet.

Az igazolást megígérték, de valamiért egyre késett, és végül állásajánlat lett belőle. Szívesen alkalmaztak olyan szerkesztőségi munkatársakat, akik fordítóként is számításba jöhetnek.

A kiadó akkor a Kossuth téren székelt – állítólag egy valahai bordély lakályos helyiségeiben, ahol műveltebb kollégáim a madámszoba helyét is tudni vélték. Úgy hírlett, a Tisztelt Ház képviselői az ülésszakok szüneteiben óraműpontossággal állítottak be egy-egy fordulóra. Fogalmam sincs, mennyi igaz belőle, de nekem tetszett, máig ebben a hitben élek.

Hamarosan a Latin csoportba kerültem, ott Lator László volt a főszerkesztő. Segítőkész kollégái voltak, pártolták a kezdőt, egyikük, Bognár Róbert például rögtön felajánlotta, hogy ad nekem egy fordítógépet, anélkül itt nem sokra megyünk. Neki kettő is van, az egyikről szívesen lemond, mert látja, hogy az ambíció bennem is megvolna. Ő rengeteget fordított, én meg csak araszolgattam az ötszáz éves szövegemmel. Lator bólogatott.

Voltak persze aggályaim, merthogy Robi franciás, én meg olaszos vagyok, szóval hogy nálam is működik-e majd az a fordítógép. Hogyne működne, hiszen mind a kettő újlatin nyelv! Lator bólogatott, sőt a szemöldökét is emelgette hozzá, hogy majd meglátom, hogy mennyire.

Robi elfelejtette behozni a gépet. Nem baj, majd legközelebb.

Legközelebbre nagyjából már kikalkuláltam, milyen tempót fogok menni a géppel. Robi ugyanis elmondta, hogy terjedelem szerint állítható a szerkezet. Nekem harminc ívet kellett megcsinálni. Akkoriban kézírással fordítottam, aztán mikor egy résszel megvoltam, átfésültem a szöveget, és lediktáltam szegény férjemnek, aki sosem volt megelégedve a diktálásnak sem az artikulációjával, sem a gondolatritmusával, sem az ütemével. Na, ennek innentől vége! Lator bólogatott, vonogatta a szemöldökét, és már a füleit is emelgette hozzá.

Ezek a kecsegtető beszélgetések általában ebédidőben zajlottak, leginkább szerdánként, mert a szerdai ebéd szent volt. Ha ráértünk, a Szerb vendéglőbe vagy a Tükörybe mentünk – régi európások, Vas István, Katona Tamás társaságában –, ha nem, akkor csak a Törpébe ugrottunk le a mostani Falk Miksa utcába. Nem is Törpének hívták a helyet, de mit számít a név? Nekünk az most is csak Törpe, akárhogy nevezték. Így tudjuk, így mondjuk.

A fordítógépre Robi valahogy megint ráfelejtett. Nagyon sajnáltam, mert szerinte a fordítói vénára (!) is serkentőleg hat a szerkentyű, és én már éppen kezdtem csüggedni. Fordítói vénám apadozott. Van az a pillanat, amikor a nagy vállalkozások értelme megkérdőjeleződik, és elbizonytalanodunk, kell-e ez nekünk. Vagy az olvasónak…

De aztán meglett a masina! Egy állítható szakácskönyvtartó állvány. Afféle kottatartó. Állítható a dőlésszöge, a „fesztávolsága”. Szép. És szép volt ez a beavatás is. A fordítógépet (illetve az utódait) a mai napig használom.

Ui.: Engem ennyire taksáltak a fiúk. G. Verának azt vezették fel, hogy az új ember illendőségből mielőbb tanulja meg a kollégái nevét! Nagy kiadó volt az Európa, de ezek a fiúk a jó modorra nem (sem) sajnálták az időt. Többször is átvették Verával a leckét, egy esetben külön is a lelkére kötötték, hogy tapintattal kell eljárnia, mert Fartői elvtárs kényes a nevére. Legalább olyan különleges név ez, mint a híres Kossuth-díjas Bugyi professzoré. Szóval ügyeljen, nehogy eltévessze.

Nem tévesztette el! Finoman, szépen tagolta, már-már fuvolázta: Fartői elvtárs.

Csak hát nem Fartői, hanem Csertői volt az amúgy strapabíró természetű kolléga neve.

Magyarósi Gizella,
az Európa Könyvkiadó szerkesztője