Milyen ország Magyarország? Minek, kinek az országa? – tettem fel a kifundált kérdést tizenkilenc éve, 1996. szeptember 9-én Rómában, az olasz Nemzeti Könyvtárban rendezett magyar könyvkiállítás megnyitásakor, hogy mindjárt megválaszolhassam: az íróké és költőké egész bizonyosan. Olyanoké méghozzá, akik nemcsak megírják, hanem csinálják is a történelmet, és aztán költőkkel és írókkal telnek meg a börtöncellák, s azután, évekkel, életfogytiglanokkal később, megint csak vers, regény: irodalom, könyv lesz ebből a darab történelemből is. Göncz Árpád, börtönviselt magyar író például – néztem fel a papíromból, nem túl régi kultúrdiplomata, a magyar nagykövet és az olasz könyvtárigazgató között fesztelenül és szélesen mosolygó Göncz Árpádra –, aki a börtönben képezte ki magát az ország egyik legkiválóbb és legtermékenyebb műfordítójává, s aki ma történetesen, de korántsem véletlenül, a szabad Magyar Köztársaság elnöke, drámának is, regénynek is megírta azt, amit a történelem rámért. Éspedig nemcsak a gyalázatot, nemcsak a rácsok mögé zárt rab vagy a máglyára szánt eretnek mezítlábas, „sarus” igazát, hanem azt is, ami az üldözőt és az üldözöttet, a rabtartót és a rabot (az életét áldozó eretneket és az élete igazságát a hit nevében föláldozó bíráját) paradox és patetikus módon összeköti. Az egyetlen gyilkos máglyává lobbanó, de kétféle önáltatást, a jót is meg a gonoszat is.
Készültem én, a szöveg fordításával is magam bíbelődtem, de jól jött azért az a széles mosoly, mert zavarban voltam. Göncz Árpádot, a szabad Magyar Köztársaság elnökét, a börtönviselt magyar írót én mint a Parlamentre néző ablakú, de nagyon is civil régi Európa kedvenc külső munkatársát ismertem meg, a kockás flanellinges,vidám fickót, aki ugyanezzel a széles mosollyal tarisznyából húzza elő az újabbés újabb madárlátta kéziratait. A magyar Faulknert, a magyar Tolkient, a magyar Goldingot, a magyar Updike-ot, a magyar Styront. És jó volt most tudni, hogy a mosoly az első sorban szintén ott ülő Osztovits Leventének is szól, aki nélkül nehéz lett volna elképzelni ezt a megnyitót. Hiszen Göncz Árpád Sarusok-jának frissen megjelent olasz kiadása mellett természetesen ott sorakoztak a szomszéd kiállítóterem tárlóiban az európás évtizedek olaszból fordított könyveinek tucatjai is.
Ebben szerzett érdemeiért az Európa akkor épp (vagy valamivel korábban) az Olasz Kulturális Javak Minisztériumának díját is elnyerte. A díjat utóbb, Magyarósi Gizi társaságában, Scalfaro elnöktől vehettük át a Quirinale palotában. Kézfogás is volt, plusz fotó, plusz egy terven felüli mondat az elnök küszöbön álló budapesti útjáról: mennyire örül, hogy találkozhat a magyar kollégával, ilyesmi. Nem emlékszem már, hogy volt-e mód válaszolni: Göncz Árpád nekünk is kollégánk… sőt.
Van egy képem. Egy évvel korábban, 1995 júniusában sikerült lekapnom a centenáriumi Velencei Biennálé magyar pavilonjának megnyitójára érkező elnököt, amint a Szent Márk téren sétál. Illetve hát dehogy sétál – sétálnia őneki elnökként, pláne külföldön, amúgy sem lehetett már delegáció és kíséret és testőrök nélkül, csak úgy –, nem sétál, hanem fényképez ő is. Amolyan ünnepélyesen előregörnyedős, „ott repül a kismadár”-pózban, magyar turistaszülők kisgyerekét fotózza. Az engedélyükkel persze, merthogy a szülők meg, boldogan fedezve fel „Árpi bácsit” a tömegben, egy perccel korábban őtőle kértek és kaptak engedélyt egy közös fotózkodásra. És kattant Göncz Árpád masinája is, meglett a kép a Velence közepén toporgó magyar gyerekről. Nekem pedig ez: hogy „Árpi bácsival” fényképezkedő gyereket fényképez a velencei Szent Márk téren Göncz Árpád. A börtönviselt magyar író, a legnagyobb magyar műfordítók egyike, a kolléga, az államfő, aki most mégis turista szeretne lenni legalább egy pillanatra. De neki nem lehetett, hiszen ő a Magyar Köztársaság elnöke volt. Nekünk mindenesetre nagy szerencsénk, hogy az volt, hogy ő volt az.
Barna Imre
az Európa Könyvkiadó főmunkatársa