Interjú: Lutz Seiler

Lutz Seiler könyve 2014-ben a Frankfurti Könyvvásáron elnyerte a Német Könyvdíjat. Jóllehet nem egyszerű olvasmány az utóbbi évek egyik legnagyobb németországi könyvsikere. A társadalom kívülállói szemszögéből mesterien megírt, önéletrajzi mozzanatokat is tartalmazó regény sok százezer példányban kelt el, több mint húsz nyelvre fordították le, és mozifilm készül belőle.

Lutz Seilerrel fordítója, Győri László beszélgetett.

Könyved negyedszázaddal a berlini fal leomlása után jelent meg, és nyerte el a legnagyobb elérhető díjat, amelyet könyv Németországban elérhet: a Német Könyvdíjat. Én ugyan tíz évvel idősebb vagyok nálad, de mégis úgy fogalmaznék, hogy generációnk meghatározó történelmi élményét örökíted meg regényedben, a Krúzóban: a rendszerváltást. A német irodalomban már a 90-es évek elején megszülettek a korszakról szóló első művek, köztük igazán ragyogóak. Te mikor érezted úgy, hogy sok verses- és egy prózakötet után regényben kell megírnod a rendszerváltás nyarát?

Én valóban költőként indultam, tíz évig írtam a verseket, míg az első kötetem 1995-ben megjelent, aztán tíz további évig változatlanul csak verseket jelentettem meg, miközben minden egyes kötet után azt gondoltam, kirándulok a próza területére is. Ezt egyébként olykor meg is tettem, de mindig visszatértem a lírához, mert jobban vonzott. Aztán egy idő után minden szerzőt megkérdez a kiadója, nem volna-e kedve a saját munkájáról, saját költészetéről és életéről írni, esetleg másokéról. Ekkor következtek azok az írásaim, amelyeket megbízásból készítettem, miközben egyre erősebbé vált bennem a vágy, hogy történeteket mondjak, hogy elbeszélőként is kipróbáljam magam. Már az esszéimben is ott voltak azok a magok, amelyekből később elbeszélések születtek. 2009-ben jelent meg a tizenhárom elbeszélést tartalmazó Zeitwaage (Időmérleg) című kötetem, és csak 2010-ben döntöttem el, megpróbálkozom a nagy formával, a regénnyel. Ami a témát illeti, eszembe se jutott az 1989–90-es politikai fordulatról írni, teljesen mást szerettem volna. Egy egész évig egy olyan anyaggal birkóztam, ami az egyesítés után, és Berlinben játszódik. Ösztöndíjjal a római Villa Massimóban dolgoztam, Rómából nem is láttam semmit, ami a kudarc biztos előjele: ott vagy Rómában, és kotlasz valamin, a városba ki sem teszed a lábad. Küszködtem, a szöveg csak nem akart összeállni. Ennél nincs rosszabb, egy író, aki nem ír, semmit sem ér. Legfőképpen önmaga előtt. Föladtam, úgy gondoltam, hogy hát akkor ennyi volt a prózaírás, visszatérek honi vizekre: verseket írok. Úgyhogy elindultam fölfedezni a várost, nagyokat sétáltunk a feleségemmel, aki megkérdezte, miért nem írok legalább arról a Hiddensee-történetről valami rövid prózát. Ez a történet az elvetélt regény egyik rövid kis fejezete volt, és nekem nagyon tetszett. A hős visszatekintett 1989 nyarára, amit Hiddenseen töltött. Megpróbáltam. Ebből lett az 500 oldalas regény. De én nem tekintem a Krúzót rendszerváltós regénynek.

Én olvasódként és fordítódként azért mégiscsak hajlanék erre, hiszen egy olyan időszakot mesélsz el egészen speciális szemszögből, amelyben a mi életünket alapvetően befolyásoló esemény játszódott. Eddigi életünk legnagyobb horderejű történelmi eseménye. De rendben, erről úgyis akartalak kérdezni. Ez egyszerre fejlődésregény, politikai regény, kalandregény – robinzonád, Robinson-történet. Ezzel egyetértesz?

Igen. Az én szememben a regény központjában a barátság áll, a főszereplő Ed, és Krúzó barátsága. Egy férfibarátság története. Egy olyan férfibarátságé, amelynek nagyon gyöngéd, meghitt vonásai is vannak. Vannak jelek, amelyek már szerelemre utalnak: Krúzó szerelmes Edbe, Ed pedig valamiféle „legjobb barát” kapcsolatnak gondolja, amilyen barátságai az embernek kiskamasz korában vannak. Ilyesmiről férfiak között nemigen szoktak írni. Szoros női barátságokról sok irodalmi mű szól. Szóval ez járt a fejemben. Mindehhez ez a teljesen egzotikus közeg: Hiddensee, szezonmunkások, akik egytől egyig filozófusok, szociológusok, irodalmárok, festők, művészek és egyéb értelmiségiek voltak, akik „kiszálltak” az NDK-ból, és Hiddenseen megpróbáltak szezonmunkásként a maguk elvei szerint élni. Egy idő után rájöttem, hogy ez nagyon jó anyag volna a regényhez. A Klausner nevű vendéglő hanyatlása, kiürülése és tönkremenetele pedig ideális metaforája az NDK-nak. Természetesen nincs ellenemre, ha rendszerváltós könyvnek olvasod a regényemet, csak ha annak nevezed, azonnal előtérbe lépnek a különféle lehetséges politikai implikációk, és ezek leegyszerűsítik az olvasatodat, és a könyv többi szintje, például e barátság felett, vagy a kalandregény-szint felett egyszerűen elsiklasz. A politikai meggondolások kerülnek központba, ami nekem nem célom. Ezért védekezem az ilyesfajta címkézéssel szemben, miközben persze belátom, hogy igazad van, ebben az időszakban játszódik, és az olvasó mindezt nem hagyhatja figyelmen kívül. Más kérdés, hogy huszonöt évnek kellett eltelnie, hogy erről a korszakról olyan regény íródjon, amely nem a fal leomlásáról szól.

A regénybeli Ed valós személy: az író saját önéletrajzi mozzanatait kölcsönzi neki, mesélted, hogy azt a nyarat szezonmunkásként, mosogatóként dolgoztad végig Hiddenseen. Kik azok a figurák, akik modellt álltak regényhőseidhez?

A 80-as évek NDK-jában megvoltak ezek a „szcénák”, a különböző szubkultúrák. Hiddensee ezek között is kivétel volt. Oda olyan outsiderek mentek, akik kivonultak a társadalomból, illetve akiket kitaszított magából a társadalom. Akik politikai okokból nem folytathatták hivatásukat, vagy akik csak másfajta életre vágytak. Ez a sziget a maga egzotikumával és földrajzi fekvésével valamiféle exterritoriális helyzetet jelentett. Ezek az emberek álláshoz – szezonmunkához – jutottak, és élhették a maguk életét. Nagyon különböző figurák voltak. Tényleg akadtak köztünk promoveált filozófusok és szociológusok, akik ott pincérkedtek. És volt villanyszerelő is. A mosogatóban valóban két költő dolgozott. Egyszerre volt fantasztikus helyszín és egyetemi kurzus, hihetetlen tudások találkozása és akkumulálódása. Mindenesetre Ed és Krúzó számára a Klausner étterem mosogatója és konyhája felért egy egyetemmel, továbbképzéssel, miközben álltak a mosogatókádnál és az ételmaradékot takarították el, és térdig jártak az undorító trutymóban. Ugyanakkor ezt az intellektuális színvonalat akkoriban sehol az NDK-ban nem kaphatta volna meg. A 80-as évek NDK-jára nagyon jellemzőek voltak ezek az egyre autonómabbá váló kis szabad területek. Hasonlók léteztek Drezda Neustadt nevű kerületében, a berlini Prenzlauer Bergben, amelyek a legszigorúbb ellenőrző apparátus figyelő tekintete előtt, és ennek az apparátusnak a közvetlen közelében alakultak ki. Hiddenseen például a Klausnertől 100 méterre ott voltak a határőrség katonái. Szürreális egy szomszédság. Utólag szinte felfoghatatlan és elképzelhetetlen.

Tudjuk, hogy belőled költő és író lett. De mi lett a hőseidből, illetve azokból, akikről mintáztad őket? Végiginterjúztad őket.

A szezonmunkások a fal leomlását követően többségükben Berlinbe költöztek, ők nyitották az első szabad kocsmákat és éttermeket Prenzlauer Bergben és Berlin-Mittében. Berlinnek nagy húzása volt. A Klausner egyik pincére nyitotta meg a Café Westfalt, ami annak idején nagyon divatos hely volt a Kollwitzplatzon. Mára megszűnt, de akkor minden ott történt. A könyvben Karola néven szereplő pultosnő, akit az életben Ramonának hívnak, ’89 után kibérelte a Klausnert, és ma is ő vezeti. Nagyon meg volt lepve, amikor megjelent a könyv, de aztán rájött, hogy ennél jobb reklámot keresve sem találna, úgyhogy ma a sör és a snapsz mellett a könyvemet is árulják a pultnál. Számomra a könyvdíjjal felérő kitüntetés, hogy abban a kocsmában lehet kapni a regényemet, amelyikben játszódik. Kívül még plakát is hirdeti, hogy itt játszódik a Krúzó. Szóval Ramona megmaradt a pultnál, a legtöbbjüket szem elől veszítettem.

Könyved fordítójaként azt kell, hogy mondjam, nem könnyítetted meg a dolgomat: a prózádon látszik, hogy egy költő írta. Túl az utalásokon és a rejtett vagy nyilvánvaló idézeteken, maga a szöveg is hihetetlenül poétikus.

Én azt gondolom, hogy ez klasszikus módon megírt regény, nem lírai próza. Másfelől ott van benned a költő, és beleszól, a szöveg ritmusát és zeneiségét mindenképpen befolyásolja. Ha prózát írok, akkor is minden mondatot százszor hangosan elismétlek, és addig alakítom, amíg jó nem lesz a hangzása, amíg úgy nem szól, ahogy szeretném. Talán ebben tényleg különbözöm a többi prózaírótól, de ezt nem tudom eldönteni. A szöveg zeneisége valóban nagyon fontos számomra, de ebben nincs különbség a prózám és a verseim között. A másik fontos dolog, ami biztosan abból fakad, hogy alapjában véve költő vagyok, a szöveg képszerűsége. A történés képi világa és metaforikus jelentése. Ebben talán tényleg különbözik a könyvem a spártaibb prózaszövegektől. Igyekszem a képeket az utolsó részletükig megfesteni, és aztán örömmel látom, hogy ha a kész képet ide-oda forgatom, valami más is kijön belőle.