Lórúgás

Hogy neki, mondjuk, csak akkor kell a vers, ha olyan, mint a lórúgás. Orbán Ottó, Petri, ilyenek.

Kora nyári fény zuhog ránk, a Szófia teraszán ülünk, leszaladtunk az ötödikről, vagy hogy. Vagy eleve itt randevúztunk? Nem valószínű. Ha nem az Európából jövünk, mert amúgy is épp könyvet vitt, lektorit hozott (utolérhetetlen mestere volt a műfajnak, gyorsolvasó, aki mindig tudta, kétszáz oldalból melyik az az ötven, ami olvasandó), kéziratot adott le (végig akarta fordítani franciából az ábécét, majdnem sikerült is neki), vagy Vas István barátját látni járt fönt (Pista bátyád van itt, mondja Benyhe, invitál Lator bátorítólag engem is a tizenhetesbe, annak az erkélye magasából nézek le majd jó tíz évvel később a nagy költő mesésen nagy karimájú kalapjára és szélben lobogó köpönyegére, ahogy lépked át az úttesten, míg ki nem takarja őt végleg egy villamos), a szerdai dumadélutánon tehát, vagy csak kibicelni a Lator–Benyhe–Domokos-snellpartikhoz, tudom is én –, akkor én mentem volna fel hozzá egy villamosmegállónyira innen, a Jászain, és mekkora megtiszteltetés lett volna nekem az is, hogy a lakásán látogathatom meg. Jóval később járok majd először nála, valami más, praktikus, európás ügyben. És ajtót nyit akkor, elém biceg, és átveszi, amit hoztam, vagy a kezembe nyomja, amit el fogok vinni, vagy bemegyünk azért a könyvei közé is, pár közfalnyira Vas István halott barátjának özvegyétől, a városom, a Duna, múlt, jelen s jövendő fölé, és hellyel kínál.

Hetvenes évek vége, kora nyári verőfényben (vagy késő tavasziban? ősziben?), a Szófia teraszán. (Volt terasza a Szófiának? Ma Szófia sincs már, és az Európának is hűlt helye rég, ott az ötödiken.) Hogy lórúgás, igen. És mintha nemcsak behatárolná, hanem meg is határozná a helyemet ezzel.

A kinevezésem másnapján őt hívtam fel először. Azt hittem, van esély rá, hogy megírja és kiadjuk a memoárját, de hallani sem akart róla akkor. Még. (Tíz év, tíz Holmi-évfolyamnyi idő kellett végül hozzá, hogy beadja – nem nekem, nem nekünk, de ez mindegy is, mindenesetre a barátainak – a derekát.) Hogy úgyse lesz elég jó, elég őszinte, elég tökéletes, és akkor meg minek. Évekkel később együtt szerepeltünk egy irodalmi játékban, egy kedvenc verse címét kellett volna kitalálnom, felsültem, ő pedig bosszankodott, és persze hogy a Szófia-terasz is eszembe jutott akkor. Hogy hunyorgok a fénybe, mi mást tehetnék, hiszen igaza van, mennyire igaza van, úristen.

Barna Imre
az Európa Könyvkiadó főmunkatársa