Réz Ádámra emlékezve
2016. június 2.
1926. június 4-én született Réz Ádám műfordító, író, szerkesztő. Születésének évfordulóján Göncz Árpád nekrológjával emlékezünk, ami a Carmen, Svejk és az égi kártyaparti – Réz Ádám emlékezete című kötetben jelent meg.
Carmen, Svejk és az égi kártyaparti
Réz Ádám emlékezete
2007.
A kötet első része izgalmas kis világirodalmi antológia, mely szemlélteti azt a hatalmas teljesítményt, amit Réz Ádám rövid életében véghezvitt. A második rész egyéb irodalmi kirándulásait, tehetségének további lehetőségeit mutatja be, a harmadik pedig azt a képet, amelyet barátainak, kortársainak emlékezete őriz róla.
[...]
Én 1965-ben ismertem meg, harminckilenc évesen, mikor mint Pilátus a krédóba csöppentem az irodalomba. Az Európa Kiadó folyosóján láttam őt először. A jelzőt, amit első látásra rápróbáltam – azt, hogy „elegáns' – soha nem kellett átszabnom, tartása, mozgása, szelleme egyaránt az volt. Hogy e jelző mit fedett? Könnyed, nyájas távolságtartást irodalmi és emberi kapcsolatokban, humort, ami sosem volt harsány és sosem volt sértő, türelmet és udvariasságot, ami éles ítélőképességgel párosult, tapintatot, ami mögött mélyen megbúvó érzékenység rejlett. Egészséges önértékelést, ami fölöslegessé tette a durva és védekező önérvényesítést. S végezetül játékosságot, ami kedvteléssé varázsolja a munkát és komollyá a kedvtelést.
Ő huszonhatos volt, én huszonkettes vagyok, négy évvel volt fiatalabb nálam. De mind ez ideig, amíg le nem írtam a születése évét, emléke úgy élt bennem, hogy kettőnk közül ő volt az idősebb. Ebben talán annak is része van, hogy megismerkedésünk idején mögöttem még alig egy-két befejezett munka, mögötte a mesterművek sora állt. S feje körül legendák bronzvörös aurája sugárzott.
A legendákat többnyire gyanakvással fogadom, mert ha magvuk jobbára szilárd is, a burkolatuk általában légnemű. Első hallásra így voltam Réz Ádám legendáriumával is. Jóleső érzés volt utóbb megtapasztalnom, hogy ez a legenda-aura, szerkezetét tekintve inkább hasonlít a Saturnus gyűrűire, mintsem a Halley-üstökös csóvájára: szilárd magva a meghatározója, s nem a gáznemű burok.
Viharokkal bőven tarkított korunkban valahogy úgy esett, hogy minket kettőnket még az azonos forgószelek sem ugyanúgy sodortak – nem is sodorhattak, hisz nem ugyanonnét kaptak föl, őt hamarabb tették le ugyanott, ahol végül magam is kikötöttem. Negyven fölött életre szóló barátságok már ritkán keletkeznek, de a megismerés elég erős kapocsnak bizonyult, hogy várakozással, az okulás vágyával-szándékával figyeljem s tartsam számon mindazt, ami munkájából megjelenik és hozzáférhető. Ismétlem: nem önzetlenül. Egy műfordítói pálya kezdetén az ember nagyon is rászorul az „igazolásra' – önmaga előtt, számomra nagyon sokat jelentett, amit Réz Ádám fordításaiból kiolvasni véltem: az, hogy az eredeti szöveget ugyanazzal a – szellemi – mozdulattal és igénnyel veszi kézbe, amire magam is törekedtem. Nyelvtudása meg nemcsak legendás, de valós csoda volt: a magyar mellett már diákkorában anyanyelvi szinten tudott románul, az egyetemen angolul és franciául tanult, s – gondolom – az irodalommal átitatott otthonból magával hozott németen kívül, virtusból, elsajátította, a magyar irodalom javára ragyogóan kamatoztatta a csehet is, sőt, élete végén japánul is megtanult, annyira, hogy ha csak egyetlen novellát is, de eredetiből fordítson le magyarra. Latin auktorokat rendszeresen olvasott eredetiben. Lenyűgöző lista – kivált ha arra gondolok, hogy e nyelvek ismerete kulturális hátterük mély ismeretével társult. De az igazán mély benyomást nem is annyira nyelvtudásának terjedelme, mint inkább mélysége tette rám. Az, hogy Réz Ádám nem nyelveket tudott, hanem nyelvül tudott. Eljutott odáig, hogy nem egy nyelv, nem hét nyelv, hanem minden nyelv, az emberi nyelv titkát, szellemét ismerje meg, a szavak, a megfogalmazott emberi gondolat közös mögöttes tartományát, ami túlnyúlik a szavak jelentésén, túl a szintaxison, s a kollektív tudatalattiban található, valahol minden művészet, de kivált az ösztönösen biztos szóbeli önkifejezés, az írásművészet forrása táján. Ahol, azt hiszem, a művészettel egytestvér játékosság forrása is fakad. Hisz a cseh nyelvet, teszem azt, egy játékos ötlet, munkaverseny-felajánlás ösztönzésére tanulta meg. A japánnal meg már eleve játékosan foglalkozott: rizspapírt szerzett be hozzá. Japánból hozatott ecseteket, élvezte a japán kalligráfiát – papirosban, írószerszámban, betűképben egyaránt a választékosan szépet, az érzéki gyönyörűséget kereste, korábbi nyelvtudása mellett a japánnal egy falat kenyérrel többet nem keresett.
Hogy munkája megválasztásában milyen mértékben vezette a játékosság, a mohó és kielégíthetetlen nyelvi érdeklődés, azt személyesen is módom volt megtapasztalni. Tolkien A Gyűrűk Ura című, irdatlan terjedelmű művének fordítását már élete utolsó éveiben vállalta el, a sors úgy hozta, hogy befejezni már nem tudta – a munkát én örököltem. Az elkészült anyag, amit átvettem, ékesszólón bizonyította Réz Ádám halálos komoly játékosságát: mielőtt a történet fordításához hozzáfogott volna, megoldotta a szintén játékos kedvű zseniális nyelvész Tolkien legnehezebbik fordítói feladványát. Tolkien ugyanis, könyve függelékében tudományos alapossággal ismerteti a műben megálmodott sosemvolt nyelvek hangtanát, szerkezetét, nyelvtanát, írásmódját – s ez volt az, amit Réz Ádám, a nyelvész, először alkotott újjá, Tolkien nyomán, magyarul. Természetesen Tolkienéhoz méltó tudományos alapossággal. Így mentett föl engem életem talán legnehezebbnek ígérkező fordítói feladata alól. Igaz, ezután – talán betegsége hatására, vagy mert végső soron terméketlen feladatra, nem létező nyelv megalkotására pazarolta az erejét – már elment a kedve a műtől, fordításába épp csak hogy belekezdett. Lényegét kimazsolázta, világát megismerte – a többi már csak szöveg.
E közös munka annak a bizonyos – vélt – „szellemi kézmozdulatnak'' a dolgában is megnyugtatott, s ezzel magabiztosabbá tett: szöveghallásunk valóban azonosnak bizonyult. Úgy tudtam folytatni fordítását, hogy ma már magam sem mondom meg, meddig fordította ő, s mettől én – a két rész tökéletesen szervül. Tolkien Réz Ádám s a magam magyar nyelvén egyarcú író. Ritkán adódik, hogy egy fordító a hallása, munkája pontosságát, hitelét ilyen etalonnal mérje. A másik munka, amelynek fonalát azután vettem föl, hogy az ő kezéből kiesett, John Updike Nyúl sorozatának folytatása. S úgy érzem, kettőnk magyar Updike-ja is egyarcú író. Ami azt bizonyítja, hogy... no nem, nem azt, hogy mindketten alázatos fordítók volnánk, hanem épp az ellenkezőjét: gőgös fordítók, akik adnak magukra, s aggályos tiszteletben tartják szakmájuk etikájának alapszabályát: aki szöveget fordít, írót fordít, s az igazi teljesítmény jele az, ha a fordításból akár az eredetire vonatkoztatható stíluskritikai tanulmányt is írhat, akinek épp erre támad kedve.
Azt hiszem, a Réz-legendáriumnak még egy eleme van, ami a magasrendű játékosságra utal: annak a négy Montaigne-esszének a fordítása, amely már a halála után látott napvilágot, s amely mögött – aki ismerte öt. mindenki tudja – jó harminc év alatt összegyűjtött Montaigne-könyvtár, feszes és lendületes, fegyelmezetten apró betűs és nyitottságra vallón jobbra dűlő kézírásával teleírt számolatlan füzetnyi Montaigne-szótár, jegyzet, előtanulmány, fordítás-vázlat áll. A teljes Montaigne volt Réz Ádám feladat-álma, az ő szemében ez volt a végső fordítói erőpróba, a végül is teljesületlen nagy vágy – s talán a menekülés eszköze is a muszáj-munkák, a bármilyen lelkiismeretes és magas színvonalon teljesített profi erőfeszítés elől. Azt hiszem, Montaigne ajándékozta meg őt a műkedvelés tartós örömével. S épp ezért azt is: a Montaigne-tanulmányaira fordított évek nemhogy elpazarolt, hanem bőven kamatozó esztendők voltak.
Hogy mi volt a fogható kamatjuk? Ez a négy esszé? Vagy épp az a száznál is jóval több fordítás-kötet, amit olvasóira örökül hagyott?
Egy ember, egy szellem, egy lélek műve ez is, az is, és egy az ember és a mű. Sorolhatnám, oldalszám sorolhatnám műveinek „kivonatos'' bibliográfiáját: Albee-tól Virginia Woolfig. Közben – sokak közt – Balzackal, Gide-del, Ionescóval, Malamud-dal (akit ő „teremtett meg' magyarul), Martin du Gard-ral, Merimée-vel, Merle-lel, Moliére-rel, Sadoveanuval, Steinbeckkel, Twainnel. S ekkor még nem szóltam azokról a fordításairól, amelyek úgy épültek be az olvasó tudatába, hogy már azt hiszi, magyarul íródtak. Például – hogy csak néhányat említsek – a fiatalokéba a több tucat magyar kiadást megért Tamás bátya kunyhója, Az utolsó mohikán, a Vadölő, a felnőttekébe a Shaw-drámák, köztük a Warrenné mestersége, a Ceasar és Cleopatra, vagy a legendás Švejk. Úgy érzem, életműve arányát ez a néhány cím is érzékelteti: a teljesség monográfiát igényelne, s nem emlékezést. Ideje volna azt is megírni már.
Mi az hát, amit nyolc évvel a halála után, meg nem ért hatvanadik születésnapján életművéről összefoglalásként mégis elmondhatok? Semmi esetre sem azt, hogy bár idő előtt vitte el a halál, pályája derékban kettétört volna: művei listájának negyede is tisztes életműnek számítana. S ezen mit sem változtat, hogy a teljes Montaigne már nem került ki a keze alól. Mint ahogy az sem, hogy Horatius néhány szatírája eleven, humortól duzzadó, korszerű fordításának tanúsága szerint remekművű versfordításokkal maradt adósunk. Hanem azt, hogy életművével mércét – végérvényes mércét – hagyott ránk: nem egyes művek, hanem ember és mű, igény és teljesítmény egységének mércéjét, a tartásnak és szellemnek azt az etalon-eleganciáját, amitől a legkeményebb művészi erőmutatvány is játékos kedvtelésként hat.
Amit én első pillantásra megéreztem benne.
A Gyűrűk Ura I-III.
2012.
A mű első megjelenésének ötvenedik évfordulója alkalmából alaposan felújított angol kiadás nyomán mi is gondos ellenőrzésnek vetettük alá a könyvet, ennek eredménye ez az indexszel és újrarajzolt térképekkel ellátott, pontosabb magyar szöveg. Reméljük, minden Tolkien-rajongó örömét leli benne.