Zombik és eperfák

2014. június 2.

Meg itt vannak könyvek, amiket meg lehet szerkeszteni, míg otthon csak olyanok, amiket már megszerkesztett valaki. Szóval jó hely, csak egy baj van vele: túl sok az olyan könyv, amit idegen nyelven írtak. Ezeket előbb meg kell íratni valakivel még egyszer, magyarul is, ahhoz, hogy szerkeszthetők legyenek. Ami néha frusztráló: mert hiába mondom az írónak, hogy ezt meg ezt még írja bele, ezt meg ezt még húzza ki, vagy hogy festegessen inkább, tök fölösleges, mert erre az író azt mondja, hogy de hát így meg így volt az eredetiben. Az eredetihez meg nem nyúlhatok hozzá, mert azt már, megint csak, megszerkesztette valaki. Na mindegy, nem panaszkodom, csak annyit akartam ezzel az egésszel mondani, hogy nagyon vártam már, hogy végre olyan könyvet is szerkeszthessek, amit direkt magyarul írtak – mert akkor majd milyen jó lesz, hogy mindenbe belepofázhatok.

És akkor végre a horgomra akadt az Egressy. Ismertem már, egyszer találkoztunk egy buliban, és beszélgettünk is, igen, magyarul. Emlékszem, valami könyvről volt szó, amin az Egressy éppen akkor dolgozott, furcsa emberek voltak benne, és furcsa időjárási viszonyok. Részletekbe nemigen bocsátkozott akkor még, naná, az író nem meséli el, miről szól a készülő könyve, mert vagy beszél róla, vagy csinálja. Pár hónapja viszont az e-mailemben landolt a regény, a Százezer eperfa kézirata. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam, hogy na majd most jól belepofázok! De már megint csalatkoznom kellett. Többféle író létezik, a fordítókat is beleértve (akiket, oké, innentől nem nevezek írónak, mert fárasztó lenne): az egyik típus nagyvonalúan a szerkesztőre hagyja a munka felét, a másik meg nem. És hogy jó vagy rossz író, jó vagy rossz fordító az illető, az még csak nem is ezen múlik, hanem nem tudom, de erről inkább majd máskor. Elég az hozzá, hogy az Egressy, mint kiderült, a második típusba tartozik: minden mondatot, minden szót ezerszer megrág és végiggondol, nem blöfföl, nem hagy túl nagy teret a szerkesztőnek, és nem is örül neki, hogy valaki még belepiszkálhat a szövegébe – minden szóért, vesszőért meg kell vele küzdeni.

Amikor ez kiderült, elhatároztam, hogy nem hagyom magam, hanem felkötöm a gatyám, és kard ki kard: nemes küzdelem lesz, hiszen végül is nekem az a dolgom, hogy megvédjem a szöveget tőle, a szerzőtől, neki meg az, hogy megvédje a szöveget tőlem, a szerkesztőtől. A kommunikációnk innentől fogva e tusakodás szellemében zajlott. E-mailek jöttek-mentek különféle listákkal és al-listákkal és módosított fő- és al-listákkal, telefonon zaklattuk egymást a lehető leghülyébb időpontokban, ő engem egyszer pl. késdobálás közben, én őt meg nem tudom, mi közben, honnan is tudhatnám, nem voltam ott, máskülönben nem kellett volna felhívnom.

Zavaros, zaklatott idők jártak, az ember sosem tudhatta, mikor törik rá az ajtót, és viszont. Az Egressy az álmaimba is beférkőzött: egy fekete női parókával a kezében arról magyarázott, hogy ideje volna fellendíteni a közép-kelet-európai anomáliaturizmust. És egy idő után már totál lehetetlen volt megállapítani, mi folyik odakint és mi idebent: a szereplőket kínzó szélcsend az én 2014-em vihar előtti szélcsendje volt, és kint sem mozdult a levegő. Aztán egyszer csak elkészültünk. Az Egressy még egyszer, utoljára, bejött hozzám a kiadóba, hogy papíron is egyeztessük a javításokat, a megmaradt vitás kérdéseket pedig az egyszerűség kedvéért amerikai párbajjal döntsük el. Aztán, amikor ezzel is megvoltunk, letörölgettük magunkról a vért, kezet fogtunk, és búcsút vettünk egymástól. A könyv azóta már a nyomdában, az Egressy meg egy kicsit hiányzik, szélcsend van.

Elekes Dóra
az Európa Könyvkiadó szerkesztője