A hasa barna, a csőre horgas

A legjobb haverom sógora solymász, az ő ajánlására kapom meg Imi telefonszámát. Imi először nem veszi fel, aztán a Brody Studios rendezvénye alatt hívogat, le vagyok némítva, úgyhogy egy darabig kergetjük egymást. A Brody Studios kitelepült a Zwack-gyár muzeális szeszfőzdéjébe, az udvaron gourmet fagyikkal kínálgatják a pilledt írókat és gazdagokat a hoszteszek. Elmegyünk a leshez, a holtághoz meg a töltésre, mondja Imi a telefonban. Szerinte az egész belefér két órába. Valószínűleg nincs is több időnk, délután négy előtt pár perccel ülünk be a kocsimba a könyvfesztivál melletti parkolóban, kábé két óra az út, ebédre sem jutott idő, ezt a benzinkúton vásárolt pogácsával és kávéval pótoljuk, nem késlekedhetünk, nyolc körül már sötétedik. Jonathan Franzen tehát délután hat és nyolc között fogja megtekinteni a Kiskunsági Nemzeti Park madárállományát, illetve annak is azt a szeletét, amelyik hajlandó elősunnyogni ebben az intervallumban. Az alkonyat egyébként jó, mondja Imi, nagyon jó, ez a második legmozgalmasabb napszak. Ebből már kitalálhattam volna, a legmozgalmasabb a pirkadat. A telefonbeszélgetés során hét-nyolc madárfaj nevét memorizálom, Imi egy részüknek angolul is tudja a nevét, miután letettem, Franzen csillogó szemmel hallgatja a listát. Az jó, mondja az egyikre, Olaszországban egyszer már majdnem láttam egyet, de végül nem jött elég közel. És … nem lesz? Vagy …? Itt madárneveket említ, lövésem nincs, laknak-e ilyen madarak a tiszaalpári holtágban, és a magyar nevüknek is utána kellene néznem. Ma már persze Imi hét-nyolc tételből álló listáját sem tudnám reprodukálni, akkor még pár percig emlékeztem a madárnevekre, de utána menthetetlenül kihullottak a fejemből. Ebből is látszik, hogy nem vagyok vérbeli madárleső. Engem inkább Franzen érdekelt, hogy ő hogyan lesi a kiskunsági madarakat. Mint az az olasz példából kiderül, Franzen a madárlesőknek abba a csoportjába tartozik, akik listát vezetnek arról, mely fajokat pillantották már meg a távcsövükön keresztül. Azt hiszem, tavaly ilyenkor már bőven átlépte a kétszázas határt, ennyi fajt lesett meg összesen, amióta madárlesekre jár.

A magyarországi program után Athénba ment, ahol az irodalmi eseményeknél szintén sokkal jobban foglalkoztatta, hogy lesz egy szabadnapja, amelyet természetesen madárleséssel fog tölteni. Onnan egyenesen Tanzániába akart repülni, immár magáncélból, ahol a bátyjával mentek többhetes madárlesre.

Imi és Franzen az első pillanattól remekül megértették egymást. Mindkettő vaskos madárhatározóval felszerelkezve indult kifelé a terepre, nyakukban egyforma, bumszli, drága kinézetű távcső, Imi még állványt is hozott. Szépen sütött a nap, amikor leparkoltunk Tiszaalpár régi földerődítményének tövében. Imi először a holtágra néző sánc tetején állította fel a távcsövet. Tíz-tizenöt perc alatt legalább hat-nyolc különböző fajt észleltek. Franzen a távcsőt szemére szorítva, felgyorsuló beszéddel, mint valami sportkommentátor, azonosította a madarakat.

– A szárny vége fekete, a hasa barna, a csőre horgas – hadarta izgatottan. – Barna ölyv.

– Igen, barna ölyv – bólintott rá Imi is.

Egyszer-egyszer módosítaniuk kellett az első azonosítást, mert bizonyos fajok csak apróságokban térnek el egymástól, könnyen összetéveszthetők. Ezeket a különbségeket is lelkesen vitatták meg.

Imi közben elmondta a nemzeti parkkal kapcsolatos főbb tudnivalókat. Miután lejöttünk a sáncról, elhaladtunk a löszfal mellett, és megindultunk a holtág felé. Imi gumicsizmát is hozott, de végül nem gyalogoltunk be a mocsaras részre. A vízparti keréknyomon tátogó, jó harminc centis halat pillantottunk meg.

– Legalább kétkilós – mondta Imi.

– Biztos a csőréből ejtette ki valamelyik gém – mondta Franzen. – Túl nehéz volt neki.

Imi gyorsan visszadobta a halat. Jó érzés volt tudni, hogy csak mert arra jártunk, megmentettünk egy élőlényt.

A löszfal után a harmadik helyszín a kiépített les volt. Pár lépcsővel talajszint alatt húzódott meg a kis fülke, az itató mögött. Magunkra csuktuk az ajtót. Háromszemélyes lócán ültünk, a fedett les elölről rejtőhálóval volt leborítva. Franzen és Imi elővette a mobilját, mindkettőn rajta volt a speciális madárhívó alkalmazás, amely madárhangok tucatjait tudja megszólaltatni. Előbb egy nagy fakopáncsot észleltek, aztán valami vörös madarat. Amikor sötétedni kezdett, visszaindultunk az autókhoz. Franzen még a fő téren is izgatottan nyújtogatta a nyakát, bár időközben húsz fölé emelkedett az észlelt fajok száma.

– Két óra alatt ez nagyon jó teljesítmény – mondta láthatólag elégedetten.

A huszonvalahányból egy vagy két fajt pedig, úgy emlékszem, itt, a Kiskunsági Nemzeti Parkban észlelt először. De ezt lehet, hogy már csak a megszépítő emlékezet mondatja velem. Mindenesetre fülig ért a szája, amikor este tíz körül kiraktam a kocsiból a szállodánál. Jonathan Franzen számára valóban a madarak jelentik a szabadságot, gondoltam magamban, miközben végignéztem a hátsó ülésre tornyozott, dedikálásra váró könyveken. Távcső nélkül is láttam, hogy a Szabadság című regény borítójáról egy nádi poszáta néz vissza rám.