Czeslaw Milosz: Az Ulro országa

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

(Vörös István írása)

     Mi a szellemi nagyság? Magában semmi. Egy emberben, a személyes találkozás során, nemigen láthatunk rá. Megérezhetünk valami kisugárzást, de lehet, hogy épp annak teljes hiányával szembesülünk, érzékelhetjük az illető bölcsességét, de lehet, hogy észre se vesszük, mert elkalandozik az ő vagy a mi figyelmünk. A szellemi nagyság dokumentációra szorul, művekre, hogy mint a konzervdobozba, belegyömöszölje a szerző, ami belegyömöszölhető. Illetve a szellemet nyilván nem a szerző teszi bele. A szándékokba megkapaszkodva maga az írás folyamata. Ezek szerint mind a szellemben, mind a nagyságban, mind az írásban van valami irracionális, misztikus. A szellem irracionalitása, tautológia. A szellem szó használata talán azért is megkerülendő, hogy ne zárjuk el szüntelen tautológiákkal a gondolkodás útját. De a metafizikai tradíciót éppenséggel nem akarta kerülni Milosz, amikor ezt a művét írta. Nagy szerzők nyomdokain halad, szabadon csapong az irodalomban és az irodalmon túli misztikus világban, ahogy Montaigne teszi a történelem és az élet mindennapos kérdései között. Milosz olyan mestereket követ, mint Blake és Mickiewicz, Dosztojevszkij és Swedenborg. Vagy épp az ő kitűnő, litván származású francia nagybátyja, a költő Oscar Milosz. Ugyanazt az összefüggésrendszert kutatja itt a lengyel költő is, mint amiről Rilke kapcsán Musil beszélt. Azokat a kapcsolatokat, amelyek idő- és nemzetiségi határok fölött rejtett szálként vezetnek. E szál mentén haladva sokfelé eljuthatunk a kultúra elfeledett régióiban (van-e másfajta régiója is a kultúrának?). Ha egy ilyen szál követhető, nem lehetséges-e az irodalomtörténet biztos sínjeinek fölszedése? Sőt, nem szükséges-e? Az irodalomtörténet túlságosan is egyenes vonalúvá teszi kultúrafelfogásunkat. És ha szabadulunk az egyenesvonalúság hipotézisétől, akkor az egységes rendszerektől is szabadulnunk kell. Milosz és Blake és Montaigne szellemében a sínek után hozzákezdhetünk az irodalomelmélet betonútjainak és leaszfaltozott parkolóinak föltöréséhez is. A szellemben semmiképp se jó autóval közlekedni.

     Mickiewicz vallási felfogásával kapcsolatban egy helyütt azt írja Milosz: „a holtak járnak közben az élőkért, az élők pedig a holtakért. Ki merészelne útnak indulni a szellemvilágba azért, hogy ott ťdolgozzékŤ?” (144. o.). A szellemvilágba jutva véget is ér a nyelv kompetenciája. Egy cselekvés, amely nagyjából megfeleltethető egy szónak, túlságosan sztereotip itt. A wittgensteini és a heideggeri tiltás ezúttal ugyanoda mutat. Etika is ez, és a metafizikai kérdésfeltevés elodázása. Csakhogy nem várhatunk tovább, ha a kultúra egésze lassan a nyelven és a racionalitáson, az emberiségnek még a kezén (a fejében, nem pedig a külső adattáraiban) levő területeken kívülre sorolódik. Ha az alapba túl sok tudás kerül, akkor a fejekben elkerülhetetlenül a feledés fog örvényleni. Még annak a fejében is, akiében nem is volt korábban semmi. A tradícióvesztés veszedelmes szellemi fertőző betegség. Nagy tett a nem szellemi környezetében a másik Európa és a másik Lengyelország szellemi térképnek megrajzolása. Mivel ez a térkép rejtekutakat mutat, nem lehet teljes. Vitairányai ötletszerűnek tűnhetnek, mintha valaki sötétben akarna verekedni egy hol innen, hol onnan szóló hanggal. „A tét tehát a világmindenség mint abszurdum, vagy a világmindenség mint rend.” (162. o.) De ilyen nagy tét esetében nem lehet helye ötletszerűségnek. Milosz az egyetlen követhető utat választotta a káoszban. Saját szellemi világának kitaposott ösvényét. Így kap helyet a felsoroltak mellett a látszólag nem misztikus Gombrowicz a leggyakrabban tárgyalt szerzők között. A szellem azonban nem válogat. Ha az író elviszi művét annak lehetséges határaihoz, és ha a mű őt ugyancsak eljuttatja saját képességeinek határaihoz, akkor a szellem bejut, ha nem is a szövegbe, de annak erőterébe. Ezért lehetséges, hogy nagyobb tehetségű írók kisebb jelentőségű műveket hozzanak létre, és fordítva. Sőt, hogy bizonyos szint fölött a nagyobb tehetségű embereknek nehezebb legyen remekművet írni, mint az egy árnyalattal kisebb képességűeknek. A remekmű metafizikai tárgy is. És mint ilyenről, elmondható róla, hogy más van a papíron, és más jelenik meg a fejben. Nem hermeneutikai szempontból. Ez az olvasaton túl van. A mű sosem az, amit olvasunk, amit látunk. De sosem más.

     A szellemi nagyság tisztázhatatlan és értelmetlen kifejezés. A szellem szó kerülendő, mert ott van csak értelme, ahol a nyelv használata fölösleges, ugyanitt a fizikai ellentétpárokkal se lehet sokat kezdeni.

(Élet és Irodalom, 2002. április 26. Ex libris)