ANYÁCSKÁK

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!


Henri Troyat: Rettenetes cárnők

Henri Troyatnak a cárnőkről írt munkáját a francia olvasók tíz évvel ezelőtt vehették kézbe. Az orosz uralkodónők történetein talán még Troyat gyermekkori élményeinek halovány fátylai átsejlenek, így az azonosságok, az ismétlődések szembeköszönnek több száz év távlatából is, hogy mindig van valaki, akinek van egy különös szenvedélye: a hatalom. Ugyancsak megjelenik a franciává lett író könyvében – a téma mentén és ellenében –, hogy az orosz kultúrában a nőiség jelenléte, szerepe kivételes, még ha az nagyon is szokványos, hogy a női uralkodók ágya és (női) szeszélye nagyobb érdeklődésre tarthat számot, mint a gondolataik, szándékaik.

Érdekes módon, a tizennyolcadik században kisebb-nagyobb kihagyásokkal az úgynevezett szebbik nem képviselői ültek az orosz trónon, szám szerint öten, akik kétségkívül használták, illetve kihasználták nőiségüket, és persze a férfiasságukat is. Tőlük nyilván borzasztóbb lehetett agressziót elszenvedni, mint a cároktól, lévén a férfiaktól ez szokványosabb, amióta világ a világ. Az uralkodónők kíméletlensége, keménysége éppen ezért sokkal meggondoltabb és kontrolláltabb kellett hogy legyen, mint a férfiaké az általuk már jól alakított világban.

A korát, úgy tartják, megelőzve vallott liberális nézeteket II. Katalin, aki már több kolléganője után jutott a hatalom csúcsára. Ami a külpolitikáját és a művészeteket támogató szemléletét illette, a történészek megítélése szerint igen előremutató volt, ám nem volt maradéktalanul konzekvens az ideológiájában, ugyanis a parasztok röghöz kötöttségét ezekkel az intézkedésekkel egyidejűleg megerősítette – mert a javakat előteremtő néppel nyilván nem lett volna kifizetődő liberálisnak lenni. A kombinációs készsége, a hatalomvágya, az ereje már az elődjeinek, Erzsébeteknek, Katalinoknak és Annának is fejlett volt – csakis így érhettek oda, ahova –, hangsúlyozták is mindig, amivel a lehetőségeik kezdődtek: tudunk férjhez menni és férjhez adni. Gyűlölték is a férfiak ezeket az asszonyokat, kivéve azokat, akikkel taktikusan és racionálisan építettek kapcsolatokat, akiket magukhoz emeltek. Tudták, minek mi az ára, tudták, ki alkalmas „éjszakai cárnak” – és őket aztán praktikusan szívből szerették is. Ezek a nők, mint oly sokan, tudatosan voltak ösztönösek. A gyermekeket pedig, ha muszáj volt, jól megfontoltan adták-vették, a béranyaság is működött érdek szerint, és amikor már minden emberi jóérzést is áthágtak, azt mondták, amit a férfiak szoktak: a hazáért cselekednek.

A cárnők korában, de még száz évvel ezelőtt is úgy tartották, hogy a szeszélyes és gúnyos arckifejezés annál inkább látható a nők arcán, minél nemesebb lelkűek, azonban rendkívüli esetekben csupán játék, az öntudatlan élni akarás. Cárnőnek lenni persze rendkívüli eset volt. II. Katalin kora egyébként is különleges volt, mert Diderot, Voltaire kora nem hasonlított az őket megelőző időkhöz. Persze nem lehetett tudni, voltaképpen mit is jelentenek, és mit hoznak majd az utánuk jövőknek ezek az eszmék. De a cárnők pont a nőiségük receptoraival sejtették meg ezeket a titkokat. Közös volt mindnyájuk életében, hogy a nekik kiszabott időben úgy élvezték az életet, mintha ebben valami különleges szépséget találnának, mintha például ők fedezték volna fel az italozás örömeit is. Szinte hóbortosan büszkék voltak a parttalanságukra, mondhatni, joggal – mert Oroszországban a tehetséges és a haladó szellemű emberek mindig is iszákosak voltak. Ebben a kultúrában a részegség nem ment fel az egyszer már kimondott mondatok őszinteségétől, mert a felszabadított állapot csak annyit tesz, gát nélkül mondják ki, amit józanul is gondolnak. Így legfeljebb nem túl taktikusan és művészi túlzásokkal terhelve/ könnyítve szólnak ezek a mondatok, ám kellőképp világosak, különösen olyan ember szájából, aki uralkodik. Ráadásul ezek a nők – mint ahogy mindenki más, aki hatalomra kerül – jól tudták, hogy az igazság gyakran valószerűtlen, s ahhoz, hogy valószerűbbé tegyük, okvetlenül hazugságot kell belekeverni.

A cárnőknek, hogy hatalomra jutottak, megvolt a mindenkori joguk a szabad lelkiismeretre, illetve arra is, hogy ne legyenek képmutatók – és akkor az idők végezetéig gyűlölhették volna őket a különféle urak –, de ők ragaszkodtak a megszerzett hatalmukhoz, ezért nem is lettek kivételesek és feddhetetlenek, még ha emlékük él is. Ugyanígy nem tartjuk számon persze a hétköznapi szent életű embereket sem mint kivételeseket – hiába is talál az ember több szerzetest, mint józan észt. Az uralkodóknak legalább a nevük fennmarad, az életüket, szándékaikat történészek, tudósok, minden kor legnagyszerűbb elméi kutatják. Ez a halhatatlanság tehát kevés kivétellel a hatalmon levőknek, nem pedig a szelídség angyalainak adatik meg.

Henri Troyat (1911–2007) Még az 1917-es orosz októberi forradalom előtt, 1911-ben született a szerző, Henri Troyat Moszkvában. A család aztán, a hamarosan bekövetkező fordulat elől a Kaukázuson és a Krímen, Konstantinápolyon és Velencén át menekülve, Párizsba költözött. Troyat első írásait is már díjakkal jutalmazták, és a jogi diplomája megszerzése után több mint száz életrajzi, illetve történelmi regénye jelent meg. A tavaly bekövetkezett haláláig dolgozott, az utolsó kötetének kiadását már nem érte meg.

(Proics Lilla, Könyvjelző, 2008. október)