A DÍJTALANSÁG KÖTELEZ

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Jorge Luis Borges: Az ős kastély. Esszék; A homály dicsérete. Költemények

Sorra jelennek meg kötetei az Európa Könyvkiadónál, most gyors egymásutánban kettő is: Az ős kastély és A homály dicsérete. Borges hazaérkezik – hozzánk.

A semmiféle kategóriába nem sorolható Jorge Luis Borges (1899, Buenos Aires-1986, Genf), a nagy dél-amerikai prózaíró, esszéista, filozófus, költő, modernista újító mifelénk még mindig elsősorban legenda. Vannak társai, Fernando Pessoa, az önmagát négy személlyé bontó portugál költő is főleg csodalény nekünk, de Ambrose Bierce is hiába volt keserű, könyörtelen, kőkemény, inkább csak hírnevét kergeti, de Gertrude Stein végképp méltatlan helyen áll. Ha az a baj, hogy Párizs nyelte le őket, ha az, hogy Európa széle, ha a mexikói ősvadon s a cinizmus kétes dicsősége … hagyjuk. Borges tízpróbázó író. Mostani esszékötete, Az ős kastély ugyanúgy szellemi kalandregény, mint lassan hosszú sorozatnak tekinthető itteni életműlátványának többi darabja.

Nyilvánvaló, hogy a „körkörös romok” költője marad egyelőre elsősorban a Mester, a valóban Kafka–Proust-rangú mindentudó. Költőnek is kiváló, hamar polcunkra kerül így (A homály dicsérete. Költemények) megint. De az a prózaköltészet, írom le harmadjára a szót, mely a prágai rejtőzködő-önpusztító Kafkáé, egyedülálló a világban, s ezt félreeső indulási helyének is köszönheti (Argentína). Szélső pályán érkezett. De hamar centrumba került. S mégis sok időnek kell eltelnie, lefolynia a világ folyóinak vizével, hogy egy García Marquezt megközelítsen, holott nála például, meggyőződésem, jóval nagyobb. Mi volt akkor a baj?

Baj szerintem szál sem volt, csak Borges máig előzi korát. Különös időviszony! Mert hányat változott azóta a kor! A költői mesterség… az, amit Bábelnek fogunk fel, s akkor annak könyvtára! Csak a Halál marad azonos, de iránytűje más és más, új az anyaga, a szerkezete. De amerre mutat?

Nos, ez az. Borges azzal előzte korát, hogy nem hasonlatokat írt meg novellákká, regényekké, nem realista mód kullogott események után, hanem azt csinálta prózában, amiben e sorok szerény írója például a leginkább hisz, mint korszerűségben: relációíró volt. Viszonyításokat sorjáztatott. Nem a kavicsszerű eseményrészek, a sztorik izgatták, s minket sem ilyenekkel óhajtott szórakoztatni, ingerelni, hanem a leheletnyi eltérések drámaiságával, a csekélységek vérre menő fontosságával… s így lett, ahogy és ahol elismerik már, talán minden idők legnagyobbja. Egyik legnagyobbja, rendben. Tagja az örök világirodalom Ötven Társaságának.

Kiszámítottság? Önfeledtség? Ugyan már, hagyjuk a fogalmak szembeállítását, mert Borges világa tükörterem. Ha ebben akad műviség, a természetes és mindentudó prózabeszéd túllendít rajta. Tudatossága az ok, hogy nem ő a mai fő-fő dél-amerikai Nobel-díjas. Ez esetben nem „noblesse oblige” van, hanem Nobel-lessness, nobeldíjtalanság kötelez… minket… a legigazabb Mester elismerésére. Nála semmi szentimentalizmus (mint azért a Száz év magány-ban is van! slágerszerűség a legjobb lelkeknek, na ja, nem csökkent az értéken, csak…), igen, Borges végig objektív. Nem könyörtelen, nem kőszívű… ezeket a kategóriákat, a Bierce-féléket ő félrehagyja. Azért nagyobb éppen, mint a rémségek amerikai kis-nagymestere, mert általános… bölcs… bölcsességtudós… spontán… hályogkovács és lézerrel operáló szuperprofesszor… mit mondjak műhelytitkairól még? Remélem, mifelénk is hamarosan olvasmányosnak fogják találni, az Európa Kiadó a remekbeszabott válogatással ennek érdekében mindent megtesz… és a borgesi csodaláda feneketlen. Miért? Vegyük észre, miről nem beszéltem. Világnézet… történelem… még a mívesség szót is kerülni próbáltam. Borges nem illeszthető kategóriákba…

Megérkeztünk.

A sors legyőzhető bosszúja a sorson túli emberrel szemben. Hogy emberen kívülivé próbálná tenni. De Borges már sokfelé hazatalált, és megismétlem reményemet, hogy nálunk is meglesz ez. Persze, hogy egy Umberto Eco már anyagainál fogva is több népszerűségre „predesztinálódik”, Borges fanyarabb koszt. De elemibb. Kívánom őt a közönségnek. Megbecsülése a vágyam, ez által. Csak türelem, biztatok mindenkit. Magamat is.

(Tandori Dezső, Könyvjelző, 2009. október)