NAGY TEHETSÉG AZ EMLÉKEZET

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Roberto Bolaño: Éjszaka Chilében

Az életet előrefelé éljük, de csak visszamenőleg értjük meg – tartják a lélektani iskolák –, azaz döntéseink, választásaink, motivációink és azok személyiségünket, sorsunkat befolyásoló következményei sokszor csak utólag válnak világossá. Vagy akkor sem. Az önéletírás, a vallomás, a számvetés modern irodalmi műfaja épp ezért nagy hagyománynak örvend Európában, s e szövegek elemzői ilyenkor rendre kitérnek az emlékezet önigazoló és szelektív működésére is. A nagy előd, Szent Ágoston például, aki azonnal szembesült e problémával, egyenesen Istenhez imádkozott, „türelmetlenkedett és könyörgött”, hogy sikerüljön neki a Nagy Feltárulkozás: „Valósággal ég a lelkem, hogy végére járjak ennek a bonyolult, rejtélyes kérdésnek. Kérlek, Uram Istenem, kérlek, jóságos Atyám, Krisztus nevére kérlek, ne rekeszd el vágyakozásom elől e mindennapi és annyira rejtett dolgok értését.” Majd hozzátette: „Nagy tehetség az emlékezet, Uram. Ismeretlen ijesztő rejtély, feneketlen örvénye tömérdek.”

Roberto Bolaño narrátor- hőse, a saját életével elszámolni igyekvő Sebastian Urrutia Lacroix, aki egyszerre egyesíti magában a nagy hitvallók őszinteségét, a nagy hazudozók röhejes félrebeszélését és Rózsi néni bámulatos szenilitását, szintén igyekszik már az első lapon tiszta vizet önteni a pohárba: „Erkölcsi kötelessége az embernek, hogy vállalja a tetteit meg a szavait is, sőt a csendjeit is, igen, a csendjeit is, hisz a csend eljut az égbe, Isten fülébe... Én mindent vállalok. Nekem feddhetetlenek a csendjeim. Legyen ez mindenkinek világos. De főképp Istennek.” Sebastian valószínűleg bajban van, megjelenik ugyanis előtte egy fiatalember, aki kérlelhetetlenül néz rá, és várja a vallomását, amire mi mást tehet, mint az ágyon fél könyökre támaszkodva kényszeres fecsegésbe kezd a lelkéről.

Egy fűzfapoéta lelkében ugyebár madarak dalolnak és rügyek fakadnak, egy jezsuita pap lelkében a Megváltó élete és tettei peregnek le, egy irodalmi kritikus lelkében az általa felemelt és ledorongolt művészek alakjai tűnnek föl, egy diktatúra kulturális tányérnyalójának lelkében pedig inkább a kellemetlen mellékízek dominálhatnak. De mit tegyen az, akinek úgy látszik, több lelke volt, és most mégis egyetlenegynek a mentségét kell elsorolnia? Sebastian sok szerepet kipróbált, sok maszkot illesztett az arcára: szegény sorból származott és költőnek készült, aztán pap lett és szenvtelen kritikus, majd az Opus Dei megbízásából az európai templomok állagmegóvását tanulmányozta, és később Pinochet hatalomátvétele után, a legnagyobb titokban a diktátort oktatta a marxizmus alapjaira. Azzá a „társutas értelmiségivé vált – írja a könyv szerkesztője, Barkóczi András –, aki nem vesz tudomást a körülötte zaj- ló véres valóságról, a társadalmi problémákról és az emberi szenvedésről, s az irodalom oltárán feláldozza az életét”.

Bolaño lenyűgöző, hol elképesztően mulatságos, hol véresen komoly monológját két-három óra alatt magunkévá tehetjük, s közben bőven lesz alkalmunk röhögni, ám a legremekebb részeknél nem fogjuk tudni, sírjunk vagy nevessünk: „Aztán egy évre rá, tizennégy évesen bekerültem a szemináriumba, és amikor jóval később kikerültem, anyám kezet csókolt, és atyának szólított, vagy én legalábbis úgy hallottam, hogy atyát mondott, és megdöbbenésemre meg tiltakozásom ellenére (ne hívjon engem atyának, anyám, én a fia vagyok, mondtam, vagy talán nem is azt mondtam, hogy a fia, hanem, hogy a gyermeke) elsírta magát, avagy sírásra fakadott, én pedig arra gondoltam, vagy talán csak most gondolom, hogy az élet félreértések sorozata, mely a végső és egyetlen igazsághoz vezet el bennünket.”

A SZERZŐRŐL

ROBERTO BOLAŃO SANTIAGO de Chilében született 1953-ban. 15 éves volt, amikor a család Mexikóvárosba költözött. Salvador Allende szocialista rezsimje arra inspirálta, hogy visszatérjen szülőföldjére, Chilébe néhány hónappal a Pinochet-féle hatalomátvétel előtt. Miután 1973. szeptember 11-én Pinochet katonai puccsal hatalomra került, menekülnie kellett. Mexikóba visszatérve több társával megalapította az infrarealista csoportot, és kiadta a verseit. 1977 után Spanyolországba költözött, ahol alkalmi munkákból (kikötőmunkás, felszolgáló, mosogató és éjszakai őr) tartotta fenn magát, amíg nem találkozott Carolina Lópezzel. Összeházasodtak és a Barcelonához közeli Blanesben telepedtek le. Fia születése után regényírásba kezdett, hogy el tudja tartani a családot. 38 évesen megtudta, hogy súlyos májbetegsége van, és miközben májátültetésre várt, szinte szárnyakat kapva, versenyfutásban a halállal, írta műveit. Gyors egymásutánban tíz prózai műve jelent meg. A 2003-ban elhunyt Bolańot a fiatal generáció egyik legtehetségesebb latin-amerikai szerzői között tartják számon.

(D. Á., Könyvjelző, 2010. július–augusztus)