FÁTYOL MÖGÜL A VILÁG

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Arthur Japin: Casanova menyasszonya

A holland színész-író, Arthur Japin különös, ám nagyon is sikeres könyvében, a Casanova meny asszonyá-ban egy ideig cáfolni látszik az ókori filozófus, az epheszoszi Hérakleitosz mondását, miszerint kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba.

Giacomo Casanova, a tizenhét éves abbé beleszeret a 14 éves Luciába, s bár a forróvérű leányka semmi perc alatt bemászik az ifjú papnövendék ágyába, s ezt egy egész nyáron át teszi, mert „semmitől nem érezte magát nagyobb biztonságban, mint a szemérmetlenségtől”, a beteljesülés Giacomo csökönyössége miatt elmarad, mondván, Lucia nagyon fiatal még, s hogy ártatlansága ne kerüljön veszélybe, jó lenne egy darabig nem egymás szeme elé kerülniök. A lány úgy néz rá, mintha arabul beszélne: „Szomjas vagyok, tehát nem iszom. Éhes vagyok, tehát nem eszem. Udinében van egy ideggyógyintézet, ahol lekötözik az ilyen embereket a fapadra, amíg magukhoz nem térnek” – mondja.

A dolgon azonban már nem lehet változtatni. Giacomo elutazik azzal, hogy egy év múlva visszatér, s akkor összeházasodnak. A lány úgy marad – érintetlenül. Szorgalmasan tanul, nehogy viselkedésével szégyent valljon, amikor bevezetik majd a velencei társaságba. Tanítómesterétől azonban elkapja a kor egyik legpusztítóbb betegségét, a fekete himlőt, s bár meggyógyul, arcát elrútítja a betegség, csúnyasága miatt soha többé nem mer mutatkozni fátyol nélkül férfiak előtt. Anyját ráveszi, mondja azt Giacomónak, ha visszatér, elcsábították, s szégyenében világgá ment.

Most ugorjunk időben egy nagyot, mindaddig, míg 1758-ban Amszterdamban össze nem találkozik az ünnepelt holland kurtizán, Galathée de Pompignac és a kifogástalan modorú Seingalt lovag. Seingalt a már művészetté fejlesztett casanovai csábítás minden eszközét beveti, hogy elnyerje Galathée kegyeit. Kard ki kard! – megküzdenek egymással, ki-ki a maga fegyverével. S mindketten „elesnek a csatában”, de csak Galathée-Lucia jön rá, hogy Giacomo karjaiban fekszik megelégedetten és boldogan – és persze fátyolban.

Várjuk, hogy a történet merre fordul, de Lucia-Galathée lassít, meditál: „A legmélyebb boldogságot Giacomo nélkül ismertem meg, amikor ő Velencében volt, én pedig torz arccal éppen betegségemből lábadoztam. És ebben nem tévedek. Soha nem töltött el úgy a szerelem boldogsága, mint abban a percben, amikor elhatároztam, hogy az ő kedvéért feláldozom azt az életet, ami az enyém lehetett volna. A boldogság áldása tehát nem szeretve lenni, hanem szeretni.” Ne firtassuk e magyarázat meggyőződés-tartalmát, s menjünk tovább a történetben. Galathée-Lucia előbb úgy határoz, még egyszer belelép ugyanabba a folyóba, nem árulja el, hogy Giacomo a fátyol mögött valójában nem Galathéet, hanem egykori szerelmét, Luciát kapta meg, s így lép ki másodszor is az életéből, de nem tud ellenállni a hérakleitoszi gondolat platoni értelmezésének, hogy „a még látszólag nyugalomban levő dolgok is állandó változásban vannak,” s egy talányos mondattal elirányítja Casanovát egy mocskos bordélyba.

A többit, kérem, olvassák el.

(D. L., Könyvjelző, 2010. július–augusztus)