QUI PRO QUO

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Viktor Pelevin: T

„Az, amikor valamit valami másnak gondolnak”, magyarázza el a címként olvasható latin idiómát a főhősnek, T. grófnak egy igásló Viktor Pelevin legújabb regényében. „A »qui« azt jelenti, hogy »ki«, [...] a »quo« ugyanennek az archaikus formája, csak dativusban.” És valóban, a családnevének rövidítését a regény címéül kölcsönző főhős is rendre effajta félreértések kellős közepébe csöppen. Mintha önmaga számára is értelmezhetetlenül és végzetesen másnak gondolnák őt, mint aki a valóságban: minduntalan összetévesztik Lev Nyikolajevics Tolsztojjal, minden idők tán legnagyobb orosz írójával.
Ez persze nem csoda: T. gróf egyszer fekete szakállú, erőteljes harmincas pap, máskor öreg férfi, aki hosszú ősz szakállába ellenfele arcát felsebezni képes acélkéseket fon. Egyháztagadó, az erőszak elutasítója is, a „negoner”, a „ne állj ellen a gonosznak erőszakkal” módszer hirdetője, idős, megroppant ember létére kiátkozott hívő, és egyidejűleg ereje teljében lévő keleti harcos, aki ellenfelét a lovagiasság és az erőszakellenesség szabályai szerint mindig előre figyelmezteti, ha támadásba lendül. Csupa olyan nézetet képvisel, amilyeneket a kései Tolsztoj is szívesen vallott (volna) a magáénak. A leggyanúsabb az, hogy T. gróf már-már megszállottan, az eszközök közt nem válogatva keresi Optyina-pusztát és az ismeretlen hely titkát, miközben a hatóságok és egyéb szervezetek folyamatosan üldözik, összetűzésekbe keverednek vele, a nyomában járva kergetik, és ártalmatlanná akarják tenni őt.
Igazi kalandregény a T, sűrűn szövött kulturális hálója miatt pedig minden, a szent orosz irodalom dolgai iránt érdeklődő olvasó számára kötelező olvasmány. Az a típusú irodalmi alkotás, ahol a ráismerések, allúziók sora oly sok vélt vagy valós kapcsolatot enged meg a szövegben, hogy már önmagában ez is felér a katarzissal. T. gróf kalandjai során ugyanis leginkább a nagy orosz tizenkilencedik század, de más korok megannyi különféle rendű és rangú hősével is összekerül: rendőrökön, papokon, katonákon, titkosügynökökön kívül az író Dosztojevszkijjel, a filozófus Szolovjovval, az önmagát Sándor cárnak kiadó Fjodor Guzmiccsal, a balsorsú Tarakanova hercegnővel, a fiatal Csapajevvel, a még fiatalabb, süvölvény Nabokovval. Még azt is tudja, hogyan szerette a vodkát minden más innivalónál jobban az ifjú Gorkij.

T. gróf azonban nem író, nem is ír, semmi jelét nem adja annak, hogy írna, nem vet papírra semmit, pláne nem regényt – ellenkezőleg, éppen hogy őt írják. Mielőtt ugyanis beleszédülnénk ebbe a fantasztikumot és irrealitást ötvöző, valóságos irodalmi tényeket és felismerhető szöveghelyeket idéző, alapállapotában is mérhetetlenül ironikus, idillinek tetsző orosz világba (időnként még a búza sárgája és az ég kékje is a szemünk előtt van), megjelenik, elkövetkezik, kibomlik, szárba szökken Pelevin írói védjegye (bizonytalan vagyok benne, a bekövetkező eseményhez melyik ige illik a legpontosabban). Artikulálódik az a konfliktus, ami valamilyen formában Viktor Pelevin valamennyi nagyobb lélegzetű szépirodalmi művében benne van: megtörténik a regényben ábrázolt univerzum és a hétköznapi orosz valóság hatalmas ütközése. Más esetekben, amikor a regényben ábrázolt univerzum a hétköznapi orosz valósággal azonos (lásd például a Jelcin-korszakban játszódó Számokat vagy a legutóbbi P5-öt), valamilyen ezoterikusnak tetsző vagy emberen kívüli világ szüremkedik be. A konfrontáció ezúttal szelídebb és talán ártalmatlanabb is, mint amikor a Pelevin-művek jelen idejét közvetlenül a Szovjetunió szétesése utáni évek képezték, de legalább annyi fantasztikumot és iróniát tartalmaz, mint amennyit a fentiekben főszálnak tekintett Tolsztoj-parafrázis magáénak tud.

Színre lép Ariel Edmundovics Brahman. Ő a kétezres évek gazdasági válságának hullámverésein hánykolódó orosz könyvkiadó szerkesztője. Hogy színre lép, ez talán leegyszerűsítő fogalmazás: különféle alakmásokban tűnik elő, először puszta hangként, később például mint beszélő festmény vagy mint az elején említett igásló jelenik meg T. gróf előtt. Ariel kabbalista démon, aki elő-előtűnéseikor nem kevesebbet állít, mint hogy ötödmagával éppen egy könyvet kompilál. Lev Tolsztojról kell piacképes regényt a kiadó vezetőinek asztalára tenniük. Egyikük a regény erotikus jeleneteit írja, másikuk a cselekménybonyolításért felel, a harmadik a vizionárius részeket gondozza, a negyedik a tudatáramot, néha e munkatársak közül valamelyik kiesik, és más kerül a helyére, hogy aztán az eredeti kompilátor újra visszakapja a feladatát. Mert a szerző halott, akárcsak Isten vagy Nietzsche, ahogyan ezt a közismert falfirka egy helyen a T-ben is tudomásunkra hozza. Az egészet Ariel tartja össze, ő módosítja, rakja egymás mellé, húzza ki és illeszti vissza a különböző paneleket a könyvbe, a kiadó változó tulajdonosi körének és a „marketológusoknak” nevezett piárosok mindenkori igényei szerint. T. gróf alakja a feltételezett kortárs olvasó elképzelései, tudása és kulturális szükségletei szerint van megkomponálva; ennek az ideáltipikus olvasónak Tolsztoj neve a halálát követő századik év környékén már semmit nem mond, különben is jobb a személyiségi jogi perektől tartózkodni. Korunk olvasójának annál beszédesebb és emlékezetesebb az író grófi címe. Dosztojevszkij alakja meg azért kerül a regénybe, mert a kiadó az események egyik pontján úgy dönt, a könyvhöz olyan számítógépes játékot, úgynevezett shootert mellékel, amelyhez szüksége van az orosz irodalom másik legnagyobb klasszikusának a főszereplésére.
Ariel első színrelépésével kezdetét veszi a regény másik, az elsővel párhuzamosan futó nagy története. Nem is pusztán a tudat határainak kérdéseiről van szó (Pelevin pályáján ez ugyancsak alapkérdésnek számító, többször megfogalmazott, szintén afféle védjegynek tekinthető problémakör), hanem a teremtés, a kreáció, a megalkotás, vagy a közlés, a művészi kommunikáció, végső soron a műalkotás általánosabb fogalmait feszegető nagy témáiról. Hiszen T. gróf nem akar beletörődni abba, hogy ő csupán annyi lenne, amennyit Arielék fantáziája és intenciója reá szán - felveszi a kesztyűt, és elkezdi a saját igazát keresni, elkezd tenni ellene, hogy Arielék befolyása mindenható legyen, és belekezd saját világának a kitapogatásába, majd megpróbálja átvenni felette az irányítást. Hogy ez sikerül-e, a történetnek ugyanúgy rejtélye, mint T. gróf regénybeli sorsa. A könyvnek ez a filozofikus-ismeretelméleti része hasonlósképpen cselekményes, ugyanolyan mértékben rétegezett, és kimenetele ugyanannyi, ha nem több izgalmat tartogat, mint az alaptörténet.

A kezdetben leginkább Bratka László, újabban főként Goretity József és a mostani könyvet is fordító M. Nagy Miklós munkájának köszönhetően jóformán magyar nyelven is teljesnek mondható Pelevin-életműnek a T közreadásával igen jelentékeny darabja látott napvilágot magyarul, két évvel a 2009-es orosz kiadás után. A posztmodern próza mintapéldája a T, ráadásul nem a harcias változatok közül való; az is megelégedéssel forgathatja, aki könnyebb járású olvasnivalóra vágyik. Két fő regisztere (az alapcselekmény és a reflexív réteg) nem egymás ellehetetlenítésére, kioltására vagy megbolondítására törekszik; minduntalan egymásba játszanak, és nagyon magától értetődően, különösebb absztrakció nélkül képesek tovább építeni egymást. Mindeközben a regény „quiproquói”: „olvasó”, „szereplő”, „beszélő” és „író” státusainak, illetve e szerepek a fikción belüli és azon túlmutató folyamatos cserélgetései termékenyen és mindenekelőtt mulatságosan, könnyedén, szórakoztatóan, a klasszikus regény különleges teleológiájával és fedésében folynak.

(Csuhai István, Élet és Irodalom, 2011. május 20. )