MENDOZA ÚJABB REGÉNYE MAGYARUL

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Eduardo Mendoza: Pomponius Flatus különös utazása  

A hetekben jelent meg magyarul Eduardo Mendoza 2008-as regénye, a  Pomponius Flatus különös utazása  (El asombroso viaje de Pomponio Flato) Pál Ferenc fordításában. Lássuk, ezúttal milyen rejtélyt tartogat számunkra a Spanyolországban nagy népszerűségnek örvendő szerző. Báder Petra recenziója.

Eduardo Mendoza neve a spanyol irodalom iránt érdeklődő magyarul olvasók számára  A csodák városáról (La ciudad de los prodigios, 1986) már ismerősen csenghet, ez 2003-ban jelent meg Tomcsányi Zsuzsanna fordításában, szintén az Európa Kiadónál. A barcelonai, ám spanyol nyelven író krimiszerző ezúttal nem kedvenc városa csodás utcácskáiba, vagy a polgárháborút és Franco diktatúráját sínylő Spanyolországba kalauzol minket – lásd a 2010-es Planeta-díjas Riña de gatost, illetve első regényét, az 1975-ös La verdad sobre el caso Savoltát, melynek sajnos még nincs magyar fordítása. Mendoza Spanyolországban nagy sikernek örvendő, igen népszerű szerző, aki most kissé rendhagyó regényével jelentkezik a magyar könyvpiacon.

A Pomponius Flatus különös utazása nem más, mint egy ókori detektívtörténet: főhősünk a Birodalmat járva – csodás képességeket adó csermelyeket keres, ezért sokszor szorult helyzetbe kerül, erre utal meglehetősen szókimondóan a neve is – Názáretbe téved, ahol megbízzák egy nyomozással: a helyi ácsot azzal vádolják, hogy meggyilkolta a gazdag kereskedőt, Epulónt. Pomponius feladata az, hogy bebizonyítsa az előbbi ártatlanságát, ám eközben egyre több rejtély bukkan a felszínre. A helyi ács neve József, a fizetséget pedig fia, – igen, már kitalálhatták – Jézus ajánlja fel tudós-filozófusunknak.

Ez nyilvánvalóan sokkolhatja az olvasót, ám az eleve nagyon olvasmányos regény éppen ettől lesz még szórakoztatóbb. Elmondása szerint Mendoza egyetlen könyve, amit időről-időre újraolvas, a Biblia, így a témaválasztás már nem is olyan meglepő, mint az sem, hogy a szentírás inter- és hipertextusként is végigkíséri az események sorát. Ennek ellenére jobb, ha olvasás előtt felkészülünk arra, hogy ne vegyük túl komolyan a történetet, sem az utalásokat, hiszen ezek mind egy nagyszabású paródia részei. De mit parodizál Mendoza? Nem mást, mint az utóbbi években óriási népszerűségnek örvendő (ál)történelmi hátterű regényeket. A történetet éppen ezért látja el ilyen merész ambientációval, ám nem ez az egyetlen komikum-forrás a műben: Pomponius mellett másik főszereplőnk maga a nyelv, melyet mesterien használ ügyvédből lett írónk, s maga a fordító is. A szókészlet gazdagsága és a nyelvhasználat igen szórakoztató; nem csupán a komikum része, hanem sokszor önmaga paródiájává is válik. Továbbá az író rengeteg, különböző kultúrákból származó műre, mítoszra és tradícióra való utalást rejt el a történetben, a sorok között, illetve a szereplők mondandójában, ez pedig szatírává változtatja a regényt. A kiadás hátlapján pedig a következőket olvashatjuk: „egyszerre történelmi regény, apokrif szentírás és krimi, de leginkább mindezeknek – és A Da Vinci-kód-szerű történelmi lektűröknek – a paródiája”.

A Biblia mellett számos irodalmi hagyomány és hipertextus is megjelenik. Az első és legnyilvánvalóbb a pikareszk, mely az episztoláris formából adódik: első személyű narrátor meséli el az eseményeket Pomponius személyében, aki egy barátjának, Fabiusnak szánja irományát. Ezen jellemzők mellett a realisztikus ábrázolásmód és főszereplőnk kalandjai, utazásai is erre a műfajra utalnak. Természetesen a háttérben ott lapul a klasszikus krimi is, Agatha Christie Poirot-könyveire emlékeztethet minket például a rejtély végső megoldásának jelenete, melyben Pomponius összehívja a nyomozásban érintetteket és előadja következtetéseit. Ám a végső jelenet mégsem az utolsó, hiszen Mendoza még egyet csavar a történeten: bár Pomponius nyomozása befejeződött, újabb elbizonytalanító események merülnek fel. A regény helyenként meglehetősen didaktikus, ám Jézus helyett Pomponius lesz a tanítómester, míg a Messiás diákká avanzsál. És a sorok között bizony megbújik Cervantes remekműve, a Quijote is – ami mellesleg Mendoza kedvenc olvasmánya –, hiszen ez esetben a két spanyol író célja egy és ugyanaz: felhívni a figyelmet egy műfaj nevetségességére, illetve kimerülésére. Cervantes a lovagregények uralmának akart véget vetni, míg Mendoza az olcsó ponyvaregényeknek. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül írónk Ortega y Gassetre emlékeztető regény-felfogását sem, miszerint a műfaj igencsak a végét járja, és ha szeretne továbbra is életben maradni, bizony újítani kellene. Ezzel szemben a Pomponius Flatus különös utazásában éppen az ellenkezőjét láthatjuk: mivel egy műfajt parodizál, elkerülhetetlen, hogy egy „utalásregényt” hozzon létre.

A regény alapvetően intellektuális és humoros, itt-ott azonban kissé közönséges (például a főhős visszatérő hasmenés-problémája)… vagy ez is a szatíra része, és az író magát az olvasóközönséget kritizálja/provokálja, aki az olcsó krimik mellett az olcsó poénokra is vevő mostanában? Erre talán ő maga tudna hiteles választ adni, mindenesetre azt tudjuk, hogy Mendoza számára – ahogy ezt több interjúban is kifejtette – mindig a regény kezdete, az első mondatok a legfontosabbak, hiszen célja az, hogy felkeltse az érdeklődésünket, és folytassuk az olvasást. Ezt a Pomponius Flatus különös utazásában sikerült is elérnie. A regény szórakoztató és humoros – nem csoda, hiszen Mendoza az irónia nagy mestere –, csupa jót lehet róla mondani. A spanyoloktól is főleg pozitív kritikákat kapott, ám akadtak olyanok is, akik sérelmezték a témaválasztást; feltehetően nem értették Mendoza célját, annak ellenére, hogy a regény végén található Jegyzetben felhívja figyelmünket arra, hogy mindez csak egy ártatlan koholmány. Ehhez tartsuk magunkat mi is, jó szórakozást kívánok!

(Báder Petra, prae.hu, 2011. 07. 14.)