A TÖRTÉNETÍRÁS ROLLS ROYCE-A

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Robert Merle Francia história I–XIII.

A mostani karácsonyra megjelennek Robert Merle új köntösben kiadott regényfolyamának, a Francia históriá-nak (tervező Gerhes Gábor) utolsó kötetei is. A történelmi regény Rolls Royce-a, ahogy a Le Monde kritikusa elnevezte a sorozatot, immár legújabb magyar olvasóit is lenyűgözhette hatalmas lendületével, fordulatosságával, finom szerelmi csatával. Ha előző regényei (Két nap az élet, Mesterségem a halál, Malevil, Üvegfal mögött, Védett férfiak, Madrapur, Majomábécé) megteremtették az író-egyetemi tanár számára az írói sikert és hírnevet (amit igencsak honoráltak a nanterre-i egyetem bölcsészhallgató-női), a Francia história köteteinek megjelenésével megérkezett Merle-hez a gazdagság is. Hiába, hogy a párizsi irodalomkritika fanyalogva fogadta a történelmi bestseller a szinte évről évre pontosan megérkező köteteit, az olvasók fütyültek rájuk, fenntartás nélkül dicsérték és főleg olvasták a könyveket, még azok is, akik a legjobban tiltakoztak volna a royalista címke miatt.
Azért gondoljunk csak bele. Már nyolcvanhárom éves volt Robert Merle, amikor 1976-ban belefogott a Francia história megírásába, fia, Pierre Merle megfogalmazásában (Szenvedélyes élet): „Nekilátott, hogy a francia történelem egy fényes korszakába ágyazva rekonstruálja saját életét.”
S hogy mi volt az a kiapadhatatlan forrás, ami táplálta a tizenhárom kötetes történelmi freskó írását? Erről még maga az író vallott a sorozat indulásakor írt bevezetőjében: „Meg akartam írni egy olyan család történetét, amelyről mindig is álmodtam.”
Ez a család a Siorac família.
Pierre Merle életrajzi könyve segít másként olvasni a Francia históriát azzal, hogy reflektorfényt bocsát a könyvek keletkezéstörténetére. Nem zavaró ez a fény, s nem is illúzióromboló. Olyan életpárhuzamokra világít rá, amelyek nem a Sioracokat hozzák hozzánk közelebb, hanem Robert Merle-t, aki egész életét beleírta a sorozatba. Amikor megismerjük a 29 éves Jean de Sioracot, Mespech várának tulajdonosát, ezt az építkező kedvű várurat, akkor megtudunk valami igen jellemzőt az íróról is, aki nem kevésbé volt építkező kedvű: „mindig újabb toronnyal toldotta meg a sarladais-i családi fészket.” Jean de Siorac „egyenes tartású, kék szemű, szőke hajú férfi”, a fiatal Robert Merle mása. A lovag a pápista Isabellbe bolondul bele, aki rideg, makacs természet. A házasság Merle második házasságának pontos mása, nemcsak kibírhatatlan tartalmában, hanem olyan nüanszokban is, mint hogy itt is, ott is négy gyerek van, három fiú és egy lány. A mellékszereplőket is indigóval írta a sors (és Merle): Jonas, a kőfaragó, „akinek teste nagyon sok kenyeret kívánt”, az író kőfejtő dédapját keltette életre a regényben, XVI. századi körülmények között.
S hogy miért éppen a XVI. századot választotta Robert Merle történelmi tablójához?
Véletlen mozzanatnak tűnik, aminek jelentősége később lesz igazán nagy, hogy amikor az író Algírban az utazóládájába tette Ernest Lavisse L’Historie de France című könyvét, olyan olvasmányt vitt magával, amely meghatározó indíttatást adott a Francia história megszületéséhez. Mint Pierre Merle írja: „Az írót különösen a VI. kötet bűvölte el, mely a reformációról, a Katolikus Ligáról, a vallásháborúkról szól. II. Ferenc uralkodását ecseteli, majd leírja a Szent Bertalan-éji mészárlást, a szörnyű eseményeket, amelyek III. Henrik uralkodása idején feldúlták az országot, s végül a navarrai király győzelmét.Merle lassan tanulmányozta, ki is jegyzetelte ezt a munkát, így hát nyilvánvalóvá vált számára, hogy a XVI. század második fele bővelkedik regényes elemekben. Lavisse munkájának hatodik kötete szolgáltatta az alapanyagot a Francia história első hat könyvéhez.”
Amikor 96 éves korában megállt a szíve, Merle „úgy halt meg, mint Pierre Siorac, a Francia história hőse, akinek az élete a történelmi regényfolyam tizenharmadik kötetében, a Pallos és szerelem-ben ér véget. A cím egyben Merle életének összegezése is. a számára kedves emberek miatti gyászt, a szív sebeit és az emberek hitványságát jelképezi a pallos. A sok szenvedélyes szerelem pedig a fáradhatatlanul keresett, enyhet adó gyógyír.” Mielőtt lezuhant volna vidéki házának lépcsőjén, hogy már csak holtan találjanak rá, Merle belekezdett a Francia história 14. kötetének írásába is. Már a kötet címe is megvolt: A Nap fekete foltjai. De innen folytassuk ismét Pierre Merle szavaival:
„A Nap fekete foltjai-nak tragédiával kellett volna kezdődnie. A kiadó már az utolsó kötet, a Pallos és szerelem idején közölte, hogy Fogacer kanonoknak ideje meghalnia. Robert Merle azonban nem volt hajlandó megölni Fogacer-t. A kanonok a Csikóéveink-ben, vagyis a sorozat második kötetében tűnt fel: Pierre de Siorac hű barátja volt, de – lévén idősebb nála – egyfajta védelmezője és tanácsadója is. Ha valaki utánaszámolt, hány éves is lehet a kanonok – márpedig egy kiadónak mindenre figyelnie kell! –, Fogacer bizony lehetett már száz is… és még mindig olyan dévaj, mint egykoron! Hiába törekedett Robert mindig valósághűségre, nem volt szíve eltüntetni regényének ezt a remek szereplőjét, aki negyed századon át részese volt a történéseknek. A regényfolyam tizennegyedik kötete szomorú eseményeket vetít előre, s még a regény főszereplőjének is meg kell halnia!
A francia történelemnek ez a korszaka sem volt már olyan szívderítő, mint a korábbi. Az író sohasem rejtette véka alá, mennyire szereti és csodálja III. Henriket, IV. Henriket és XIII. Lajost, s mennyire gyűlöli XIV. Lajost, aki visszavonta a nantes-i ediktumot, vagyis a sok pápista és hugenotta meggyilkolása után nagy nehezen kivívott vallásszabadságot. Sokszor elmondta, mennyire nem szívesen ír a Napkirályról, erről a „háborús bűnösről”.
És úgy hozta a sors, hogy nem is kellett írnia róla. A tudattalan szándék, amely valamennyiünk életét kormányozza, másként akarta. Március 27-ének hajnalán egy olyan jelenet vetett véget minden tervezgetésnek, amelyet szinte a legapróbb részletekig leírt történelmi regényfolyamának utolsó kötetében. Ott öreg barátjának, Fogacer-nak jutott az a nehéz feladat, hogy jelentse Pierre–  Emmanuelnek, Pierre de Siorac fiának a család kapuja előtt már régóta toporgó Halál betoppanását:
„– Tíz évet adnék az életemből, ha nem nekem kellene tudatnom kegyelmeddel a hírt. Tisztelt atyjaura halott.
– De hát mikor történt? – kiáltottam.
– Ma éjjel. Álmában.
– De mitől?
– Minden valószínűség szerint a szíve állt meg.
– Szenvedett?
– Nem hinném. Az arca derűs.” (Pallos és szerelem)
Robert Merle egy fél évszázadon át mesélt történeteket múltról és jelenről, beleszőve regényeibe saját életének eseményeit is. „A francia népszerű irodalom legnagyobb alkotója”, írói küldetését beteljesítve, utolsó művében a saját halálát is elmeséli…

(D. L., Könyvjelző, 2011. december)