PHILIP MARLOWE ÉS A NŐK

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Raymond Chandler: A hugica

A nők különlegesen fontos szerepet játszanak Raymond Chandler zsaruból lett magándetektív hőse életében. Megy is körülöttük rendesen a kavarás. Látjuk, hogy ez a Philip Marlowe-lepke egyre közelebb röpül a villanyfényhez, s az első olvasásnál még bedőlünk neki, hogy majd jól megperzseli magát, de egyszer csak kisuttyan a szerelmi csapdából, legfeljebb egy kis bánat lengedezik utána. Nincs ez másképp az Európa Könyvkiadónál most megjelent A hugica című regényben sem. (A regény korábban – más kiadónál, más fordításban – A kicsi nővér címmel jelent meg.) Sorra kerülnek elő a jobbnál jobb nők és a halottnál is halottabb áldozatok.

Persze van összefüggés, nem is kevés, a kettő között, de hogy pontosan mi, azt most elárulni nem fogjuk, mert meglehet, éppen annak az egy olvasónak kerül a kezébe ez a magazin, aki még nem olvasta a regényt. Annyit mondhatunk, s ezt magától a szerzőtől tudjuk egy előző regényéből: Marlowe „lehet, hogy elcsábítana egy hercegnőt, de biztos vagyok abban, hogy nem rontana meg egy szüzet.” Lehet, hogy a chandleri magánhekus alakjának klasszikussá nemesedéséhez ez a vonása jelentékenyen hozzájárult, de valahogy úgy lehet, hogy végül is Philip Marlowe karakterének soksok összetevője adja ki együttesen azt a különös figurát, amely a halhatatlanság vissza nem vonható jegyeivel foglal helyet a világirodalom legjobb bűnregényeinek klasszikus magándetektívjei között.

Ha azt vesszük, Philip Marlowenak nem sok ideje volt a helycsinálásra a pályatársak között, mert szülőatyja, Raymond Chandler már 51 éves volt, amikor első detektívregényét A hosszú álom kiadták, s hetvenegy, amikor a hetedik Philip Marlowe-könyv, a Visszajátszás megjelent. Írt még egy fél Marlowe detektívregényt Chandler, amit jóval az író 1959- ben bekövetkezett halála után Robert B. Baker fejezett be. De ennyi is elég volt a halhatatlansághoz: az említetteken kívül még a Kedvesem, isten veled! (1940), A magas ablak (1942), az Asszony a tóban(1943), A kicsi nővér (A hugica) (1949), Elkéstél, Terry! (1954) – az egész életmű, a novellákon kívül.

Mi a vonzó Marlowe-ban, ebben a látszatra piás, minden áron szellemeskedni akaró, magát a valóságosnál keményebbnek feltüntető alakban? Jól tűri a verést, a fizikai gyűrődést, de ő maga nem szívesen alkalmaz erőszakot, és jól állnak neki azok a filozofikus gondolatok, amelyek a legképtelenebb helyzetben is természetesnek tűnnek az ő megfogalmazásában. Mint az a monológ, amivel az a nyomozó traktálja, aki éppen a csuklójára kattintja a bilincset: „Mi zsaruk vagyunk, és mindenki úgy utál bennünket, mint a szart. És mintha nem lenne elég bajunk, ráadásul itt van nekünk még maga is. Meg mintha nem toszogatnának bennünket éppen eleget az íróasztalok mögül, az a városházi banda, a főnökünk, meg a nappali ügyeletes, meg az éjszakai ügyeletes, a kereskedelmi kamara és a nagyságos polgármester úr, akinek négyszer akkora faburkolatú irodája van, mint a gyilkossági csoport három kis tetves szobája együttvéve. Mintha nem évi száztizennégy gyilkossági ügyben kellene eljárnunk abban a három nyomorúságos szobában, ahol még szék sincs annyi, hogy egyszerre leülhessen mindenki, aki szolgálatban van. Azzal telik az életünk, hogy a más szennyes fehérneműjében turkálunk, és korhadt fogú hullák büdös szájában kotorászunk. Sötét lépcsőházakban mászkálunk mindenféle eszeveszett narkósok után, akik összevissza lövöldöznek, és nem mindig ők húzzák a rövidebbet, hanem néha mi, miközben a feleségünk vacsorával vár otthon, mint máskor. De aznap hiába vár. Többé már nem megyünk haza.”

A hugicá-ban Orfamay Questnek hívják azt az isten háta mögötti kisvárosból jött ifjú hölgyet, akinek mindössze húsz dollárja van rá, hogy Marlowe-val megkerestesse elveszettnek hitt bátyját, Orrint. Marlowe persze belemegy a dologba, s mint az várható, ezzel élete egyik legnagyobb hibáját követi el.

(D. L., Könyvjelző, 2010. szeptember)