PROBLÉMÁINK FORRÁSÁRÓL

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

John Keegan: Az első világháború

A szerzőnek igaza van: „Az első világháború vezette be a tömeges halálnak azt az iparszerű termelését, amit a második világháború vitt könyörtelen tökélyre." (15. o.) Az áldozatok száma kilencmillió felé járt, a rokkantak, az életük végéig gyászolók, a tönkrementek és a meg sem születettek számát pedig aligha tudjuk felmérni. Ráadásul a jobboldali és baloldali totalitárius ideológiák térhódítása egyaránt a több mint négy éven át tartó öldöklés következménye volt. Jó lenne tudni, hogyan alakult volna Európa története, ha 1914 nyarán sikerül elkerülni a világháború kitörését. Volt erre esély, hiszen II. Miklós cár indítványára hozták létre a hágai Nemzetközi Törvényszéket, II. Vilmos császár pedig még 1914. július 29-én is táviratban kérte a cárt arra, hogy oldják meg békésen a konfliktust. (134. o.) Vajon mi lett volna, ha sikerül? Folytatódott volna az egyre intenzívebb nemzetközi együttműködés a világ problémáinak békés megoldása érdekében? A gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődéssel soha nem látott aranykor köszöntött volna be? Hitler kóbor festő marad, Sztálin grúz postarabló, Lenin pedig valamelyik svájci könyvtárban kap agyvérzést? Avagy pusztán annyi lett volna a különbség, hogy nem Gavrilo Princip pisztolylövése következtében csapnak össze egymással a hadseregek, hanem valamivel később, egy másik incidensre hivatkozva? A soha nem látott mértékben megnövelt és felszerelt hadseregek puszta léte és a válságkezelő nemzetközi mechanizmusok hiánya mindenképpen kirobbantott volna valamilyen hasonló konfliktust? Ismerve a „boldog békeidők" gyarmati háborúinak kegyetlenségét, s figyelembe véve, milyen készségesen láttak hozzá 1914-ben az európaiak egymás lemészárlásához, aligha áltathatjuk magunkat azzal, hogy valamivel több békeév végleg kiölte volna a gyilkos hajlamot az emberekből. Valószínűleg Kosztolányinak van igaza, aki így írt: „Nyilván ilyen a természetünk. Vajon elképzelhető-e, hogy a világháború minden halálbüntetés és zárótűz ellenére csak egy napig is tart, ha nem felel meg az emberi természetnek?"

Ha jól számoltam, ez John Keegan nyolcadik könyve, amelyet lefordítottak nyelvünkre. Sikere érthető: a szerző, a Brit Birodalom lovagja nem olyan hadtörténész, akit csak a csaták adatainak minél pontosabb összegyűjtése érdekel. A modern történelem és az emberi természet alapkérdéseit is felvető kötetéből részletesen megismerhetjük az 1914-es válságot, a nagy hadműveletek fordulatait, a mozgósítás hangulatát, s még olyan apróságokat is megtudhatunk, hogyan fogadták az új-zélandiak a háború kitörését, s hány kiló terhet kellett magával cipelnie egy-egy közkatonának. A szerző nemcsak a vezető politikusok és katonatisztek portréit vázolja fel, de olyan későbbi hírességek felbukkanására is felhívja a figyelmet, mint Rommel, De Gaulle, von Paulus, Hitler és Churchill, akiknek ebben a háborúban egyelőre csak kisebb szerepek jutottak. A vaskos kötet távolról sem száraz olvasmány: Keegan a korabeli emlékiratokból való bőséges idézetekkel olyan jeleneteket is felidéz, amelyek a hadtörténet szempontjából talán jelentéktelenek, mégis felejthetetlenek maradnak az olvasó számára. Számomra ilyen volt a somme-i csatában rohamra induló brit katonák gesztusa: egy futball-labdát rugdosva rohantak a német lövészárkok felé, mielőtt a géppuskák lekaszálták volna őket. „Rengeteg más, fel nem jegyzett hőstettet is végrehajtottak, olyanokat, amelyek megmagyarázhatatlanok (és felfoghatatlanok) egy későbbi, ijedősebb korban" - közli velünk a szerző. (496. o.) Biztos, hogy az emberek váltak ijedősebbé? Nem lehet, hogy a két világháború áldozatainak elképesztően nagy száma arról győzte meg őket, hogy az egyéni bátorság és hősiesség meglehetősen leértékelődött a tömegpusztító fegyverek korában?

A fordító hatalmas munkát végzett, a szöveg pontos és olvasmányos. Kötözködés lenne olyan apróságokat a szemére hányni, hogy a „kurtina" nem magyar szó (461. o.), a „bulldog"-ot pedig két „l" betűvel kell írni (593. o.). Az efféle elírásokra inkább a szerkesztőknek kellett volna figyelniük. Azt sem értem, miért nem lehetett valamennyi alfejezetet feltüntetni a tartalomjegyzékben, hiszen ezzel a meglehetősen terjedelmes kötet sokkal könnyebben áttekinthetővé vált volna. Mindezek azonban mit sem változtatnak a hadtörténet kedvelőinek elégedettségén, akik most magyar nyelven olvashatják korunk egyik legnagyobb hadtörténészének összefoglaló kötetét.

(HAHNER PÉTER, Élet és irodalom, 2010. május 21.)