AZ EGYIK MÉLYSÉG HÍVJA A MÁSIKAT...

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Lui Cardoso Martins: És ha nagyon meg szeretnék halni

Szociológiai igényű helyszíni riport gyanúját kelti az elsőkötetes Rui Cardoso Martins könyvének rövid szuicidológiai bevezetője, mely a dél-portugáliai Alentejo régióban elkövetett öngyilkosságok magas arányára hívja fel a figyelmet. A mottó azonban már többet sejtet: abyssus abyssum invocat (az egyik mélység hívja a másikat).  Az elmaradott kisváros ugyanis csak kiindulópont. A meghatározhatatlan korú főhős, Piszkafa asszociatív technikára épülő narrációja révén a hol patetikusan, hol naturálisan ecsetelt öngyilkosságok lassan "kinövik" helybeli meghatározottságukat, Portalegre városát. A szerteágazó történelmi, filozófiai, vallási és irodalmi tudásanyag mozgósításával valóságos Werther-effektus indul be a szereplők között, a művészi pokoljárás pedig egyre tágabb "mélységek" megélésére hívja az olvasókat.

Martins saját bevallása szerint "kronologikus amalgám technikát" alkalmaz elbeszélésében, bár eleinte kétséges, hogy hol és mikor sikerül majd betömnie tudatunkban az egymásba folyó vagy épp szerteágazó szövegdarabok által keltett lyukakat. A rágás így nehézkes, és erre a narrátor is reflektál néha egy-egy kiszólással ("Francba, ha rátérek egy témára, nem lehet tudni, hová lyukadok ki a végén") vagy beékelt verssel ("Íme egy könyv, de ne keress benne összefüggést / Szedett-vetett, durva költemény az énekem"). Mégis az elejtett gondolati szálakat és anekdotákat végül mindig tovább tömi, talán le is zárja a gyökeret, persze még mindig nem tartóstöméssel. Nem tudjuk ugyanis, hogy az SMS- és chatüzenetekből, e-mailekből, boncolási és tanúkihallgatási jegyzőkönyvekből, magánlevelekből, kocsmai beszélgetésből, pletykákból összestoppolt történetek mögött elbújó főcselekmény, melyet nem Piszkafa emlékei és gondolatai, hanem a jelenben folyó tettei alkotnak, végül hova fut ki. Valójában csak annyit tudunk jelen helyzetéről, hogy Portugália afrikai gyarmati háborúinak jelképével, egy kézigránáttal rohangál, és erkölcsi vitákat folytat egy püspökkel. Ezekből a fel-felbukkanó jelen idejű történetmorzsákból lassan kirajzolódik, hogy az öngyilkosságok különféle példáit, módozatait, motivációit az asszociáció útján számtalanszor körbejáró elbeszélésmód arra szolgál, hogy a halál félelmetes témáját a végletekig fokozva, kilúgozza annak ijesztő tartalmát, kimerítse a köré épített misztikumot, s végül feltegye a kérdést: mi van, ha valaki csak nagyon meg szeretne halni?

A   Bűn és bűnhődés-ből kicsent mondat kijelentő módba fordítása ("És ha nagyon meg szeretnék halni") kiiktatja a "merteket", vagy legalábbis feleslegessé teszi azok további kutatását, és inkább arra koncentrál, miként lehetne ezt véghezvinni a lehető legkevesebb "plagizálással", a legeredetibb módon. Úgy, ahogy Dosztojevszkij   Ördögök-jének Kirillovja, aki azért öli meg magát, hogy megmutassa a szabad akarat hatalmát. És úgy, ahogy végül Piszkafa: egy kiásott sírhelyben, szájában egy kibiztosított gránáttal, csak hogy feltalálja az erkölcsi magatartással egyensúlyozott melankolikus halálnemet, az ego-altruista öngyilkosság kategóriáját. Persze érezzük valahol, hogy a háttérben mégis ott lappanganak végzetének valódi "mertjei". Abyssus miseriae, abyssum misericordiae (a nyomor mélysége az irgalom mélységét) - folytatódhatna a mottóul választott Szent Bernát idézet, de irgalom nincs, ahogy epilógus sem, maximum epitáfium.

(BÁNOSI ESZTER, Élet és Irodalom, 2011. január 21.)