DEFLORÁCIÓ

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Ford Madox Ford: A jó katona

Van egy régi fénykép, melyen Ford Madox Ford (1873–1939) olyan angol irodalmi nagyságok társaságában látható, mint James Joyce és Ezra Pound. Ford Madox Ford nevét mégis kevesen ismerik. Noha 75 kötetnyi életművet hagyott hátra, „egykönyves író” maradt: művei közül egyedül A jó katona című regénye vált híressé, de ma már ezt is csak ínyencek emlegetik, noha a realista regényirodalom kivételesen jelentős alkotásáról van szó, ráadásul enigmatikusan izgalmas, csavaros eszű műről.

A kétszáz oldalacska akár egy ültünkben végigolvasható, viszont csomó gondolkodnivalót hagy maga után. Elsősorban azért, mert az elbeszélője ún. „megbízhatatlan narrátor”, akinek a szavait nem vehetjük készpénznek. Meg aztán a történet is, melyet „a világ legszomorúbb történetének” nevez, igencsak meghökkentő. Egyáltalán nem egy romantikus sztori, mi több a szentimentális realista „társasági regény” itt, Fordnál veszíti el ártatlanságát. Valóságos defloráció A jó katona – a valláserkölcsre épülő, konvencionális úri világkép megbecstelenítése és azt ezt díszítő szentimentális liliomok megtiprása. Mégpedig észrevétlenül bujkáló angol iróniával, ami azonban mit sem von le a mű izzó szenvedélyességéből.

Nemcsak a világ legszomorúbb, hanem legfojtottabban szenvedélyes könyve is ez. Negatív szenvedély – gyűlölet, bosszúvágy, pusztításvágy – csakúgy tombol benne, mint pozitív – erotikus és éteri szerelmi vágy, a másik megsegítésének szándéka, a dolgok rendbetételének óhaja. Az elbeszélő, aki egyúttal a regény egyik szereplője, fokozatosan veszíti el a szüzességét, vagyis a naivitását, miközben igyekszik megfejteni, kibontani a történetét.

Négy ember, két harminc és negyven közötti arisztokrata házaspár és a köreikbe fogadott, szintúgy kifinomult fiatal lány járja a „menüettjét” a regényben. Látszatra, és kifelé a látszat tulajdonképpen mindvégig fönnmarad (csupán az elbeszélő ássa alá), a párok makulátlan házaséletet és előkelő társasági életet élnek, a lányka pedig a leggondosabb nevelésben részesül. Nagyon gazdagok és magasan kulturált úriemberek valahányan. Az egyik házaspár egy „csendes, ősi angol nemesi fészek” büszke tulajdonosa, a másik házaspár amerikai, ők is milliomosok és jó családból valók. A hosszú nyarakat együtt töltik Bad Nauheimben, a fényűző gyógyfürdőhelyen, lévén az egyik férfi és az egyik nő kvázi szívbeteg.

Látszatra csak unatkoznak és lustálkodnak, kirándulgatnak éveken át. Legalábbis az elbeszélő, az amerikai férfi, aki egy kicsit mafla, nem sejt semmi rosszat. Kilenc és fél éven át gardírozza a kis feleségét, aki a szívbeteget játssza, és voltaképpen kasztrálja a férjét. Közben meg… ez már a regény pikantériái közé tartozik, amelyekről most szándékosan hallgatok.

A másik házasság is mintaszerű. Az asszony ott nem megvezeti, hanem rövid pórázon tartja a férjét, a „jó katonát”, aki egy szintúgy nem túl eszes, de derék úriember – egy gyengéje van: a naivák meg a kokottok. És amikor nővé serken a nevelt lányuknak is tekinthető kis zárdanövendék… nem árulom el, mi történik.

A regény akár egy megcsalós vígjáték is lehetne, Fordnál azonban nem erről van szó, hanem tragédiák sorozatáról, amelyekből azonban hiányzik a katartikus elem: a puszta bomlás kerül színre. Ford addig-addig kínozza a mafla elbeszélőjét, amíg az kénytelen rájönni, mi történt: hogy a négyesben mindenki át lett verve, az ő felesége a szajhás hajlamait rejtegette nagyon ügyesen, a másik asszony pedig velejéig számító, fukar és kegyetlen zárdaszűz. A „vég nélküli színészkedéssel” a halálba vagy az őrületbe kergették egymást a szereplők – a számító katolikus nőt kivéve, aki a „legnormálisabb” köztük, és ezért úgymond szaporodóképes marad.

Igen fontos ebben a regényben a katolikus–protestáns ellentét is, egyáltalán a valláserkölcs embernyomorító jellege. Pedig ezek mind teljesen világi emberek és szekuláris szemléletűek, a vallásos nevelés, és egyáltalán a viktoriánus erkölcsnek ez a kemény vallási megalapozása azonban nagyon mélyre hatol, miközben a látszat fönntartására kötelez. Erre jön még a kifogástalan úriemberként, úriasszonyként és úrilányként való viselkedés pardont nem ismerő, nagyon angolos és arisztokratikus követelménye, ami egyenesen megkívánja a réstelen képmutatást. Ezek az emberek ezeket a követelményeket maradéktalanul bensővé tették, önmaguk előtt is tökéletesen erényesek kívántak maradni, s amikor az ösztöneik, a legbensőbb vágyaik – a szex és a szerelem szüksége – kirúgtak a hámból, ezt jócskán megszenvedték és roppant erőfeszítéseket téve kompenzálták.

„Erényes, de kicsit kétszínű, tökéletes átlagemberek” – mégis hóhérai egymásnak. S hogy mi lett az elbeszélővel, aki minderre rájött? Az mentette meg, hogy halvérű, és hogy lassan kapcsol. Még ha kissé nehézfejű is, az események ráveszik arra, hogy elemezze a körülötte zajló színjátékot, melynek ő maga passzív részese, és hogy beleharapjon a „szép almába, melynek rothadt a közepe”.

(Radics Viktória, Könyvjelző, 2011 július-augusztus)