BŰNLAJSTROM RÉGIMÓDIAKNAK

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Carla Casagrande – Silvana Vecchio: A hét főbűn. A bűnök középkori története

Ehhez a delikát könyvhöz az olasz szerzőpáros olyan, főleg latin nyelvű könyvek garmadáját dolgozta fel, amilyeneket ma már senki sem olvas: középkori gyóntató és vezeklési kézikönyveket és erkölcsi traktátusokat, papoknak, szerzeteseknek szóló útmutatókat és regulákat, szentenciagyűjteményeket, a ma is forgatott szerzők közül pedig Arisztotelész, Seneca, Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás műveit, hogy csak a legfontosabbakat említsem. (A könyv bibliográfiája óriási.) A híres középkori bűnlistáknak jártak utána, főként pedig a bűnök ún. „hetes rendszerének”, amit Evagriosz és Cassianus görög egyházatyák nyomán (akik az egyiptomi és szíriai, valamint a gnosztikus bölcsességeket és a sivatagi remete atyák szentenciáit örökítették át) Nagy Szent Gergely dolgozott ki, Isten tudja, mikor. Hogy pontosabb legyek: a VI. században, és ő volt I. Gergely pápa, akit sohasem láttak pihenni.

Ez a hetes rendszer, melyből számos- számtalan további bűnlista és bűnkatalógus származott (a bűnök ugyanis szaporán fialnak), adta meg a középkori gondolkodás legfontosabb alapkoordinátáját. Nem csak a szerzetesek és a papok építettek rá, hanem a laikusok világszemléletét is meghatározta. Noha egyáltalán nem úgy, mint hajdanán (mivel a rendszerjellege, a szabályozó ereje megszűnt) valamilyen módon ma is hat. A középkorban azonban még szigorú mérce volt, mely Nyugaton minden ember számára meghatározta a miheztartást, akkor is, ha nem tartozott a tökéletességre törekvők közé, mint a szerzetesek és az apácák, hanem csak normális emberként kívánt élni.

A hét főbűn pedig a következő (nem lesz nagy meglepetés, mert igazából ma is tudunk még ebből valamicskét): hiú dicsvágy, irigység, harag, restség, fösvénység, torkosság és bujaság. Mind e bűnök szülőanyja pedig a kevélység, ami tulajdonképpen a második természetünk. A hét főbűn tehát a lelki (első öt) és a testi természetünkből fakad (utolsó kettő). Legalábbis a bűnbeesés óta. Ahhoz, hogy ez a rendszer funkcionáljon, és gyakorlati etikává váljon, mindenképp hinni kellett a bűnbeesést, vagyis az egész üdvtörténetet. A hitetlenség nem is szerepel a hét főbűn közt, mert szóba sem jött.

A bűnök osztályozása valóságos divat volt a kora középkorban. Nem csak a megértésvágy vezérelte, hanem gyakorlati haszna is volt, ez alapozta ugyanis meg a szerzetesi regulákat és a pasztorációt, azaz a lelki gondozást. A test és a lélek fegyelmezése, mondhatni: életalapelv volt. Úgy, mint ma a hedonizmus, az „érezd jól magad” kultusza. A gondolatok, a szavak és a tettek fölötti éber őrködés alkothatta a reflexió és az önreflexió gerincét. A bűnös élet az állati szintre való lesüllyedést jelentette, az értelem és az erény számítottak emberi specifikumoknak. (Azért mondom múlt időben, mert ma ez is pont fordítva van: nagyon is emberinek tartjuk az esendőséget, a hibázást, vétkezést, és az önsanyargatást meg a vezeklést, az erények kicsiholásának művészetét véljük embertelennek.)

Az erény és a bűn elkülönítése valószínűleg nem csak a szerzeteseknek és a klerikusoknak volt fő foglalatossága, hanem a népéletnek is fontos része lehetett. A skolasztikusok előveszik még a „szenvedély” kategóriáját is, ami nem okvetlenül számít bűnnek, s nehezíti a klasszifikációt, ami amúgy is nehéz, mivel a hét főbűnnek nagyon kiterjedt az atyafisága (nem véletlen volt kedvelt ábra a „bűnök fája”), az ördög pedig gyakran angyali maszkot ölt.

A legtöbb figyelmet a bujaság ( luxuria ) kapta, mivel ez tényleg az antropológia velejébe vág, és a nemzés miatt nem lehetett tűzzel-vassal irtani. Vagy az a világ inverz értelemben volt erotomán? Oldalakat töltött ki például az éjszakai magömlés problémájának megítélése, melyet az egyik szerző azzal védelmez, hogy a „gondolattörmelék”, az „emlékezetszemét” és a „képzeletmaradványok” eltávolításával is jár. (Nyelvileg sok-sok szellemes metafora található a régi papírokon. Az én kedvenceim az irigységről: „lelket rágó szú”, „belső rozsda”, „a gondolat rothadása”, és nem hagyhatom ki a „törött szárnyú, döglött lelkiismeretet” sem.)

Szintígy érdekes mai szemmel olvasva a lelki restség (vagy szomorúság) meghatározása, ami felér egy depresszió tanulmánnyal. Fő jellemzője „a szív csüggedtsége”. Azért számít bűnnek, mert a valódi jó elutasítása, és mert tunya közönyhöz, valamint a szórakozások kereséséhez vezet. A bűnök mind összefüggenek egymással, és ennek a következetességnek a kimutatása valami miatt nagyon fontos volt az egyházatyák és a hittudósok számára.

A XIII. századtól lett csak a tízparancsolat a hét főbűn riválisa és kiegészítője. Ez utóbbi a mai napig éli világát, a hetes rendszerre azonban Luther Márton halálos csapást mért, amikor „gazfickók koholmányának” titulálta. Luther az, aki a XVI. században lezárja a hét főbűn ezeréves sikertörténetét. A reformációval a pasztoráció és a világszemlélet is nagyot változik, s vele együtt a fogalmak, a szisztémák is. A penitenciálék feledésbe merültek. Elég azonban egy kis inspiráció, és visszaemlékezünk…

(Radics Viktória , Könyvjelző, 2011. szeptember)