KI IRÁNYÍTJA A VILÁGOT?

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Umberto Eco: A prágai temető

Rüdiger Safranski német filozófus szerint a titkos szövetségekről gyártott összeesküvés-elméletek mindmáig elképesztő hatást gyakorolnak a tömegekre, mivel segítségükkel az emberek azt hiszik, hogy tudják, miként működik a történelem, hol rejtőznek titkos mozgatói, és azok hogyan alakítják a történelmet. Gondoljunk akár Dan Brown Opus Dei-ére, az évente tanácskozásra összeülő Bilderberg-csoportra, vagy a WTC elleni merénylet körül kialakult elképzelésekre, s láthatjuk, hogy ezek a történetek mindig „megmagyarázzák” a világ őrületét-szörnyűségét, s ha ijesztő képet adnak is róla, de legalább elrendezik a kaotikusnak tűnő valóságot. Minden esetben, akárcsak egy krimiben, úgy lepleződik le a történelem, mint önző gazemberek csoportja által szőtt eseménysor. Előre megtervezett létrombolás, melyben bárkire rávetülhet a gyanú árnyéka. (A Cion bölcseinek jegyzőkönyve néven elhíresült hamisítványban például kerek perec kijelentik, hogy „határtalan becsvágy, emésztő kapzsiság, könyörtelen bosszúszomj és mélységes gyűlölet” mozgatja az összegyűlteket.)
Barna Imre, A prágai temető fordítója mindezt az előző lapszámunkban közölt interjúban így magyarázza: „Az összeesküvés-paranoia vissza-visszatérő, járványos betegsége az emberi gondolkodásnak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nincsenek valóságos összeesküvések: például Julius Ceasar halálát is egy öszszeesküvés okozta… Olyan öszszeesküvés viszont, ami mindent megmagyaráz, ami az egész világ állapotát és történetét visszavezeti egyetlen, titokban konspiráló csoport – a templomosok, a szabadkőművesek, a jezsuiták, a zsidók, a Világ Urai – akár évszázadokon, sőt évezredeken át működtetett szövetségére – totálisan irracionális… Fontos látni ugyanakkor, hogy a totális összeesküvésben hívők és az ecói életmű alapkérdése tulajdonképpen megegyezik. A kérdés ugyanis – ahogy azt Eco A rózsa neve széljegyzetei-ben is megírta – nemcsak a krimik, hanem tágabban a lélektan és a filozófia alapkérdése is egyben »Ki a tettes? « Ki irányítja mindazt, ami körülvesz minket? Irányítja-e valami vagy valaki a világot? Van-e értelme az egésznek? És hát, ugye, ki az, akit nem érdekel, hogy mi végre él, hogy mi az értelme az emberiség és a világ történetének?”
Umberto Eco legújabb regényében tehát Safranski állítását támasztja alá, ám meglehetősen rafinált módon. Nála ugyanis az összeesküvés-elméletek kitalálói valóban a történelmet formálni igyekvő alakok: a gyakorlati politikai élet irányítói, különböző hírszerző szervezetek alkalmazottai, akik az összeesküvés- elképzeléseket a saját érdekeik szerint alakítják ki – áttételesen így bizonyítva, hogy összeesküvések mégis léteznek. A prágai temető főhőse, Simonini kapitány maga is álruhákban járó, okmányok hamisításából élő, ide-oda csapódó ügynök és szarkeverő, ám körötte is nyüzsögnek a kémek, spiclik és a különféle, a világot átfogó hálózatok képviselői. „A legmegnyugtatóbb, amit a regény mond – egészíthetjük ki gondolatmenetünket Balázs Imre József észrevételével –, tulajdonképpen az, hogy ezek a titkosszolgálatok gyakran tévednek. Vagy nem látják előre a terveik kimenetelét. És hogy a különböző érdekkörök harcban állnak egymással, tehát nem »mindenhatóak«.”
Akit érdekel az összeesküvések logikája, pszichológiája, sőt filozófiája, akit érdekel, hogy hányféle gondolatból, ötletből, történetből, szövegből, és milyen érdekek mentén áll végül össze egy-egy nagy világmagyarázat (itt jelesül a Cion bölcseinek jegyzőkönyve), vagy hogy miként zajlik le egy-egy konkrét (pl. sátánista) összejövetel, az biztos nem jár rosszul Eco regényével, de örvendezhetnek a történelem/ művelődéstörténet kedvelői is, hisz a könyvben találkozhatnak többek között Garibaldival, az idősebb Dumas-val, a hallatlanul érdekes életű Leo Taxillal, de még Freuddal is. Mert Eco szándéka általánosan ezúttal is az volt, hogy ötvözze a krimit az ismeretterjesztéssel. Konkrétabban pedig az, hogy a XIX. század „olcsó és könnyű” ún. tárcaregény vagy újságregény műfaját felelevenítse.
Dumas és Eugène Sue és Verne kalandregényeinek a nyomdokában Eco fejezetről fejezetre tartja izgalomban az olvasót: s miközben az egyik piszkos ügyből a másikba csöppenünk, s forradalmakon, illetve forradalmak leverésein jutunk át, egy hasadt személyiség kettős-naplójába, önelemzésébe is beleolvashatunk, aki úgy akarja manipulálni a környezetét, hogy közben saját maga után is nyomoz, s megpróbál rájönni, hogy miért vannak hullák a pincéjében. Ki a tettes? – tehetjük fel újra a kérdést a „főhőssel”, s ha a válasz nem lenne egyértelmű, a „szélsőségesen pedáns vagy villámgyorsnak éppen nem mondható felfogású olvasók kedvéért” Eco elbeszélője még egy táblázatot és egy „tudálékos megjegyzést” is biggyeszt a regényhez. Ennyi bonyolult okoskodás után persze Eco is gyanúba kerülhet. Idézzük ezért a regény szereplőit: „– Páholy? No hiszen! A szabadkőművességet a jezsuiták találták ki! – Maga csak hallgasson, mindenki tudja, hogy maga is szabadkőműves!”

(Domonkos Áron, Könyvjelző, 2012. április)