NÉHA ADÓDIK EGY KIS VARÁZSLAT

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!


Stephen King: Atlantisz gyermekei

„Az idő egy vén kopasz csaló” – idézi Ben Jonsont King elbeszélések füzéréből regénnyé alakuló művében egy középkorú férfi, Ted Brautigan, akiről mindvégig eldönthetetlen, hogy egy másik bolygóról jött-e, vagy pedig pusztán csak természetfölötti képességei vannak, ami miatt félelmetesen fura figurák vannak a sarkában. Pár dolog ellenben biztosra vehető: nincs rajta az FBI 10 legveszélyesebb körözött emberének a listáján, nem szovjet kém (a hidegháború derekán járunk), mindig nagyon eredeti dolgokat mond – és a 11 éves, apa nélkül nevelkedő Bobra óriási hatással van.
Kingnek az elveszett idő nyomába eredő melankolikus (itt-ott kicsit önéletrajzi) regénye az alábbi részekből áll: 1960: Alacsony emberek sárga kabátban, 1966: Atlantisz gyermekei, 1983: Vak Willie, 1999: Miért voltunk Vietnamban?, 1999: Leereszkednek az éjszaka rolói. A történeteket olvasva azt érezhetjük, mintha egy kártyapaklit ötször egymás után összekevertek volna a szemünk előtt, majd öt ízben teljesen más logika alapján szépen kiterítettek volna elénk: mindegyik elbeszélésnek más narrátorai vannak, mindegyik elbeszélésnek zömében mások a szereplői (finom átkötések, utalások és újra meg újra felbukkanó hősök folyamatosan vannak), és mindegyikben King valamit Nagyon el szeretne mondani, valamiről mániákusan szeretne mesélni nekünk. Konkrétabban: hol a gyerekkor, hol a történelem sorsunkat meghatározó voltáról, hol az erőszakról és a felelősségről, hol a szerelemről vagy a vezeklésről, hol a hatvanas évek Amerikájáról, a diáklázadásokról és a vietnami háború máig ható, kiheverhetetlen traumájáról, hol egy új kultúra születéséről és kiteljesedéséről. Általánosabban és még közhelyesebben pedig arról, hogy az emberek felnőnek, és maguk mögött hagyják a gyermeket, ám – ha tényleg nagyon figyelünk – „néha egy kis varázslat is adódik”.
A rejtélyes Ted Brautigan, aki talán a jövőbe is lát, és érti az idő játékait, egy kis misztikumot visz a három (mondjuk így) alaphős, Bob, Caroll és Sully-John életébe. (Kingben mellesleg az is jó, hogy mesélés közben senkiről sem feledkezik meg, s igazi íróként minden mellékszereplőből képes hőst faragni: hagyja, hogy mindenkinek a sorsa kiteljesedjen, legyen szó akár pár oldal erejéig feltűnő kegyetlenkedő kissrácokról vagy az egyetemen lébecoló, kártyaőrült diákokról.) Ted tehát folyton menekül, illetve rejtőzködik, mert üldözi néhány „alacsony ember, sárga kabátban”. Olyan fickók ezek – magyarázza a kiskamasz Bobnak –, akik elég ostobának látszanak, ugyanakkor elég veszedelmesek is. Olyanok‚ akik kockát vetnek egy sikátorban és közben papírba csomagolt pálinkásüveget adogatnak körbe. Olyanfajták‚ akik a telefonpóznának dőlve füttyögnek a másik oldalon elhaladó nőknek‚ miközben kétes tisztaságú zsebkendővel törölgetik a tarkójukat. Olyanok‚ akik rendkívül elegánsnak tartják az olyan kalapot‚ amelynek a szalagja mellé tollakat tűznek. „Emberek‚ akik úgy néznek ki‚ mintha ismernék a helyes válaszokat az élet valamennyi ostoba kérdésére. Ugye‚ nem vagyok valami világos?”
Hát, tényleg nem, és ha nekem mondtak volna ilyet tizenévesen, összecsináltam volna magam.
Kingnek valószínűleg nem ez a legjobb műve, de az olvasók hamar rájöttek King trükkjére: ez a könyve is több titkot hordoz, semmint első olvasásra gondolnánk.

(D. Á., Könyvjelző, 2012. május)