A VADKACSÁN TÚL

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Arthur Miller: Jelenlét

Kissé zavarbaejtő, hogy a címlap nem csupán burkoltan és jelzésszerűen utal a tartalomra, hanem kerek perec kijelenti: „a nagy drámaíró utolsó gyűjteménye: hat tökéletes elbeszélés”. És itt most nem is a drámaíró nagyságával, netán a számszerűséggel lenne baj, hanem az ígérettel: tökéletes szövegeket vehetünk kézbe. Hát hogy ne bújna bele ilyenkor az olvasóba/kritikusba a kisördög, hogy juszt is találni fog eme erőteljesen marketingízű mondattal szembemenő, azt cáfoló körülményt, részletet, bekezdést. Például a szerkezet.

A hat novellából öt hangsúlyosan az alkotást, tágabb értelemben a művészetet, a teremtést járja körül. Méghozzá a bűn árnyékában. A bulldog című elbeszélés kamaszhősének egy idős nő csábítása és a nyomában feltámadó vágy és hazugságok kellenek ahhoz, hogy egy kegyelmi és megismételhetetlen pillanatig zeneszerzőként léphessen fel anyja előtt. Mintha az ösztönök szelepét a bűn édessége nyitná ki. A fellépés amúgy középszerű, zsidó szteptáncosa Hitler és a náci Németország színe előtt éri el táncművészetének csúcspontját. Azt, amire minden alkotó vágyik: a tökéletességet. Olyannyira nagy hatást gyakorol Hitlerre, hogy felajánlja az amerikainak: saját iskolát nyithat, és a német fiatalságot taníthatja a tánccal fegyelemre, egészséges testmozgásra és egyszerűségre.

A pőre kézirat írója egy sajátos „perverzióval” (regényét egy hirdetésre jelentkező nő testére kezdi írni) éri el, hogy tehetsége, ha egy röpke délutánra is, de visszatérjen. A lepárló idealista hőse egy terpentint készítő, öszszetákolt szerkezetet kezel élete főműveként, miközben hagyja, hogy családja széthulljon. A Hódokban pedig egy hódvár észszerűtlensége váltja ki az állatok halálát. Hát igen, aki költő akar lenni...

Ezzel szemben a címadó novellában nyoma sincs alkotásnak, teremtésnek. Egy, a tengerparton szeretkező párt önkéntelenül is megleső férfi röpke boldogságáról szól. De akkor miért a kakukktojás szöveg a címet adó, kiemelt novella? Tény, hogy ez a legletisztultabb és legrejtélyesebb (nem a bulvárirodalom szabályai felől értelmezve) szövege a kötetnek. És nem is kell sok töprengés hozzá, hogy végül az aktusba a Szépet, az Érzékit, a csak pillanatra felfeslő ösztönös és hétköznapi művészetet lássuk bele. Ami sokkal tünékenyebb, ám hatását tekintve éppoly „eredményes”, mint kitüntetett, tárgyiasult társa. Mert épp ez a könyv legnagyobb erénye: olyan természetességgel teremt szimbólumokat (nem Ibsen vadkacsájára gondolok), és azokat annyi leheletfinom jelentésréteggel ruházza fel, hogy a legegyszerűbb helyzetek is csakhamar a legfontosabb (művészet)filozófiai kérdésekhez visznek el.

A főként drámaíróként ismert Miller (pedig esszéi, cikkei, novellái és egyetlen regénye is olvasható magyarul) egy igen tapasztalt író mesterségbeli tudásával vetette papírra a gyűjtemény szövegeit. Takarékos (nem minimalista!), okos, eszközeit roppant biztonsággal felvonultató próza ez. Még a felesleg is megtervezettnek tűnik. Ott a helye. Sodrást ad, levegőt hagy. A keveset markoló, sokat fogó próza iskolapéldája: mintha csak egy igen bölcs ember mesélne az unokáinak, de elhagyva a meséléssel járó minden hókuszpókuszt. Nem próféta, nem leltárt készítő, nem tudálékos. Tagad minden előjogot. Csak író, semmi több. Legfeljebb megnevezhetetlenül szomorú: „talán jól jönne egy nemzeti ünnep, amelyen az emberek kilátogathatnának halott elveik sírjához”. Vagy: „Mi lehet lehangolóbb az elpazarolt elhivatottságánál, ami maga mögött hagyja a félrevezetett emberek elhalványuló lábnyomait?” Mintha az elmúlt század öszszes ideológiai csalódását, keserűségét öszszefogná ez a kérdés... (Dicséret érte a keveset hibázó fordítót, Papolczy Pétert illeti.)

Egy szó, mint száz, meg kell hajolnom a láthatatlan marketinges előtt: hat tökéletesre csiszolt szöveget nyújt át a könyv. Finom, könnyen szakadó, de sokáig velünk maradó élményt.

( Papp Sándor Zsigmond, Népszabadság, 2010. november 20.)