SZÍVÜNK ANNÁJA?

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Lev Tolsztoj: Anna Karenina 1–2.

Szívünk Annája-e Karenina Anna?

Nem tudom.

Ez az egész „szíveknek a kicsodája- micsodája” inkább bulvár. Karenin meg, Anna férje, polgár. Talán ő az, aki-ami sok a Kareninában. Mert Tolsztoj, Anna feltalálója (az Európa Kiadónál most megjelent könyv szerzője, világregény tulajdonos) a Gyónás című géniuszi mű lapjain részletesen kifejti, miért van szükség egyáltalán műalkotásokra, ha képek, ha regények, ha mittudom- én, hát azért, hogy így érthetővé és világossá váljék, ami okfejtés formájában nem jutna ily szép helyre. Értelmünkbe.

Engem ez, épp értelmünk okán, nem győz meg.

S végképp elhagyom Tolsztoj világnagymester vallásos elfogultságából adódó tudnivalóinkat (tudjuk, valljuk vagy nem valljuk, keressük a művészetileg valódibbat, élhetőbbet stb.) maradok ott, hogy…

Mit is keresünk?

Egy keményen gyönyörű személyiség, egy pompás és drágaságos hölgy (az itteni, Karenin-aférje Anna) titkát keressük. Ám ezt a titkot épp ő maga nem keresi. Családanya, feleség, és szerelmes asszony. Csak épp, amikor érdemileg megismerjük őt, már valaki „másba” szerelmes. Abba a férfiba, aki a szerelme(se) lett, aki azonban, ó végzet, nem a férje.

Csodával határos Tolsztoj sokoldalú nagysága. Hogy a végzetet épp (ismételjük magunkat) a halálközelség Iván Iljics révén ugyanúgy közölni tudja velünk lényege szerint, mint Karenina Anna sorsa által, holott a sors, a végzet…?

Bocsánat, manapság engem még efféle cikkecskék sem fejeznek ki hitellel, inkább „a mondásaim”, melyek nem viccek. Csak épp hogy már verset, novellát etc. írni nem tisztem, elemien, evidensen. Tehát a végzetről azt szoktam („viccesen”) mondani, hogy nincs a talpamra írva, hogy bárki olvashassa. Ellenben senki kedvéért így nem fogom feldobni a talpam, hogy olvasóm elégülhessen. No.

Anna meghal. Ezzel megtudjuk- e végzetét? A rá vonatkozó végzetet? Küzdelmeinek tárgya nem okvetlenül Vronszkij, a szeretett lovastiszt. Nem a férj, gyerek, feleségi szerepkör… a kötések tragikusan vezetnek a halál szabadságába.

Mellyel én messziekig nem értek egyet. Holott Karenina Anna, meg az Anna-típusú hölgység messze nem az esetem. Mégis megközelíteném az azonosulást (vele), hogy frázisokon túl (a világirodalom egyik legnagyobb regényének hősnője, Bovaryné egyenrangúja, meg minden) szólni tudjak róla. Rémes, hogy a vonat elé vetette magát. Bár hát kéjnőnek sem mehetett volna el egy közel-keleti műintézetbe. Vronszkijjal nem lehetett volna boldog. Karenin úrral nem volt valami nagyon az, meddig menjek vissza?

Megszületett, aztán meghalt. Pont így. Tolsztoj ettől olyan nagy.

Mely út állt volna nyitva Anna előtt? Ha mai olvasó idejét ily cikkecskével igénybe venni merészelem, valami efféle lényeges terepen kell kutatgatnom. Mi az a többlet-sugárzás, mely a kissé hülye szerelmi drámaságon túl ennek a nagy-nagy-nagy regénynek a nagy-nagy-nagyságát megadja?

A művek, kedvenc mondásom szintén, elhitetik az olvasókkal, hogy – vannak. Kétértelmű? Minimum. Elhisszük, hogy a művek vannak (Anna van, Anna örök, pardon), elhisszük, hogy mi, fenséges plebs, kenyér és cirkusz áhítói, vagyunk. Karenina Anna hitele elemi. Én egy nagyon konkrét, prémgalléros kiskosztümben látom őt képzeletem parkjában, de tudok-e olyan őrültül megzúgni érte, ahogy…

Ahogy?

Tudtam-e bárkiért ily szerelésben?

Karenina Anna a szívem Annája- e? Nem.

Egy derekasan szerepét kitöltő regényhősnő ő; képzeletemben fetrengeni vele pl. – nos, még csak tudnék, kiskosztümöt félre, de végzetesen szerelmesnek lenni belé? Szerencsére jelentéktelen mivoltom kizár bármi képzelgést. Mégis, ki akkor nekünk (szívünkben) Karenina Anna?

A világirodalom nevű tengervilág különleges csodalénye. Anya… megkopott életű feleség… fellobbanó szerelmű romantikus őrült… de nem őrültke… sajnos, egy jó nő, nevezhető így, de: vélhető felszabadultságai ellenére eléggé kötött, úgy bensőleg… És? Öngyilkos lesz.

Sugárzik-e ez a sok ellentmondás? Adja-e az így óriásivá növekvő hatást? Azért alighanem – igen.

Igen.

Tagolom Annát? Túl nagy nekem (a lénye/nőisége), hogy egyetlen alaknak lássam? Nyilván jó alakját megcsodálni röstellem. Szép arcának szabályosságát, persze, gyönyörök részesének látom. Lelki gondjait… követem is, nem is. Hát Vronszkijról férfiféltékenységből nem nagyon írok? Hát Kareninről?

Vronszkij engem nem érdekel. Tehát Anna túlnő élete legfontosabb szereplőjén. Ha Vronszkijról azt mondom, ő egy Jávor Pál, netán egy ifjú Marlon Brando (ő nem annyira), válogassak mai, félmúltbéli színészek közül… ki lesz akkor Anna?

Anna hasonlíthatatlan. Vronszkij behelyettesíthető szerep(lő). Anna nem. Vajon nem az ilyen ember (hölgy, nő, földi lény) reménytelen tragédiája-e Karenina Annáé? Nem tudok másra, messzebbre jutni.

Vagy itt ez a változat: egy végső soron polgári létre született (?), alakult, alakított polgári nő rohan a vesztébe? Belelátható-e Annába emberi sorsunk általánosa? Evidenciája aligha. Ilyen egy kiváló, gyémánthoz közeli, jónőségbe is beleillő valaki, ha…

Ha Tolsztoj-hős(nő). Elégedjünk meg ennyivel, higgyük el magunkat olvasó-mivoltunkban a regény, a szent irodalom sugalmazására: átélünk, csodálunk, borzadva nézünk, meghümmögünk stb. egy embert, akit Karenina Annának hívnak. Aki körül csudálatos szereplőgárda nyüzsög (híres mondásokat megeresztgető házaspárok pl.), családok élik békés életüket jól-rosszul, Vronszkij tovább lovagol, katonatisztkedik, Karenin úr gyászol, egyebek, de Anna, a nagy-nagy-Tolsztojhősnő szembenéz nagy sorsával. A szegény. Senki se mondhatta volna meg neki, Kosztolányi stílusából például, hogy mi a sors. Az esti gyors, az esti gyors. S hogy halad új meg új állomásra. Karenina Annával azonban a szívünk megáll(hatna). S nem áll.

(Tandori Dezső, Könyvjelző, 2011. október)