TÍZ ÉLETE VAN

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Borisz Akunyin: A cár könyvtára

Borisz Akunyin a kortárs orosz krimi és kalandirodalom legnépszerűbb szerzője, magyarul is számos könyve jelent meg. Eddigi regényeinek főhőse a fantasztikus nyomozó, Eraszt Fandorin, aki a 19-20. század fordulójának Oroszországában tevékenykedik – függetlenül, nem rendőrként, de azért az igazság szolgálatában. Akunyin mostani könyvében új idősíkokba lépünk. A már magyarul is olvasható, 2001-ben írt A cár könyvtára hősei ugyancsak a Fandorin-családfához tartoznak: egyikőjük Nicholas Fandorin, a dédunoka, a másik főhős pedig Cornelius van Dorn, aki inkább ük-ükapja ennek a bizonyos Erasztnak. Ez a család azonban csodás tudással bír: ;,a Fandorinok nemzetségének férfi tagjait valami jóságos, misztikus erő óvja, amely csodás módon megmenti őket a legkülönfélébb veszedelmekben. Minden Fandorinnak, mint a macskának, tíz élete van, némelyiknek pedig, mint Eraszt Petrovicsnak, Nicholas dédapjának, még annál is sokkal több.”
A külföldön született Nicholas Nagy-Britanniából látogat Moszkvába, a német Van Dorn kapitány pedig elszegődik a muszkák katonaságába. Mindketten külföldiek – egyikük eloroszosodik, meg is tanul oroszul, a másik pedig eleve orosz származású, aki „visszatanulja” az oroszságot, a kortárs szlenget, hogy igazán mai orosznak tűnjön.
Az irodalomnak jót tesz az idegen szem: egy országot, egy kort megmutatni akkor a legkönnyebb, ha kívülről, a külföldi, az ufó idegen szemével néz rá a hős a világra. Hiszen csak egy külföldi képes regisztrálni minden részletet, ami mellett egy bennszülött elmegy, és Oroszország igencsak furcsa hely. Egy ufónak minden vicc új: a rablóbandák, a hagymaszag, a szakállviselet, a barbarizmus és a korrupció legváltozatosabb formái, melyben e szép nagy ország ma is bővelkedik. Mindkét hősünk, Cornelius a 17. században és Nicholas a Szovjetunió felbomlása után Nyugatról érkezik – az orosz kritikusok nehezményezik is – szemrevételezni e számukra ismeretlen világot. Nicholas például egy pszichoterapeutikus cd-t hallgat utazása közben, ami azt ismételgeti, hogy „Oroszország! Jövök tehozzád!”, így próbálva távol tartani magát a sok, mások által belécseppentett előítélettől. Mert Nicholas szégyenkezve idézi fel magában a részeg orosz elnököt, amint a berlini zenészeket vezényli – jó oka van tehát terápiásan megszerettetnie magával nyelvének és kultúrájának hazáját. Remélhetőleg azonban Akunyin elégedetlen kritikusai észreveszik azt is, hogy nem csak Oroszországgal bánik el keményen a szerző, de nem átall a hibátlan nyugati demokráciákkal is ironizálni. Ahogy a 17. századi Cornelius megállapítja: „a férjgyilkos asszonyt itt nem máglyán égetik el, ahogy a civilizált országokban szokás, hanem elevenen elássák, hogy a föld alatt lehelje ki lelkét”.
A 17. századi és a rendszerváltás utáni Oroszország e regény másik főszereplői. A két ország, az akkori és a mai úgy különböznek egymástól, mint két tojás. Így aztán az ős és leszármazottja, Cornelius és Nicholas az első fejezetekben csodálatos mód hasonló történeteken mennek keresztül: mindkettőjüket, ahogy átlépik a határt, nyomban kirabolják. Az akkori zsiványok, bandavezérek, orvgyilkosok mára dzsipes maffiózókká, bankigazgatókká nőtték ki magukat, legfeljebb már nem az asztalterítőbe fújják az orrukat. A regény igazán nagy élvezeti értéke ennek az oroszságnak a bírálata. Színtiszta irónia és önirónia mindenütt, nem kevés politikai felhanggal és bátorsággal, akár állami levéltárat, akár egy főúri vacsorát ír le a szerző. Mert Borisz Akunyinnak elképesztően gazdag irodalmi-kultúrtörténeti apparátusa és tudása van – az olvasó kényelmesen hátradőlhet és rábízhatja magát. Az író saját eszköztárával is kiválóan zsonglőrködik és ironizál: „A hórihorgas külföldit az utaskísérőnő segítette ki a bajból, alátámasztva ily módon a klasszikus irodalom igazát, amely az orosz nőt mindig együtt érző és jóságos szívű teremtésnek ábrázolta.”
Cornelius és leszármazottja lassan araszolnak egymás felé a történetben. Nicholas ugyanis a bárói rangon kívül nem sokat örökölt felmenőitől, egy fél végrendeletet azonban igen. S mert történész – és nem túl ambiciózus, hát apró dolgokból próbál valamit kisütni, kis, jelentéktelen publikációkat gyártani –, közreadja ezt a fél családi relikviát egy tanulmányban. De egy rendes kalandregényben nyilván meg kell lenni a másik papírdarabkának – a moszkvai állami levéltárban. A gazdagon bonyolított és kuszált történet majd Rettegett Iván legendás elveszett könyvtárához vezet, ahhoz a bizonyos Liberejához, amelyben hatalmas értékek, bizánci könyvek pusztultak el, más verzió szerint valahol ma is megvannak. Mint Atilla sírja. Az irodalomban.

(T. A. Könyvjelző, 2012. március)