HALÁLOS JÁTÉK

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Agatha Christie: Gyilkosvadászat

Egyszerűen nem tudom magamnak megmagyarázni, miért vagyok képes többször is újraolvasni Agatha Christie bűnregényeit. Az nem elég ok, hogy jók, s még az sem, hogy bizonyos idő múltán nem nagyon emlékszem a cselekmény részleteire, s mint tudjuk, az ördög a részletekben aluszik, s ez hatványozottan áll A. C. regényeire, melyek olyan szellemi feladványok, amelyek a részletekre figyelve lesznek csak megoldhatóak. A legvalószínűbb ok, hogy egyszerűen szeretem olvasni őket, mert olyan plasztikusan eltúlzott jellemrajzok szövevényéből állnak, amelyek alapján nagyon könnyű szeretni vagy utálni a szereplőket – már ha engedjük magunkat az orrunknál fogva vezetni e jellemekből fakadó predesztináltság által. Nem azt mondom, hogy Agatha Christie minden egyes alkalommal előre megfontolt szándékkal be akar csapni bennünket. Sőt! Legfeljebb bízik a figyelmetlenségünkben, a klisékben gondolkodásunkban, s utólag a homlokunkra csaphatunk, hogy időben ott volt egy mondat, egy szó, egy fordulat, amire jobban kellett volna figyelnünk. A Gyilkosvadászat olvasása közben is résen kell lennünk, mert ahogy a parkban elrejtik a „keresd a holttestet” társasjáték apró, rávezető jeleit, ugyanúgy furtonfurt kiböki a szemünket Agatha Christie szereplőinek elszólásaival. Ha ezeket összegyűjtenénk, már jóval a könyv vége előtt rájönnénk a gyilkos kilétére. De legtöbbször nem jövünk rá.
Ez a méretes bevezető csak arra kellett, hogy minél kevesebbet mondjak el a regény cselekményéből; tessenek megdolgozni a megismerés vagy az újraolvasás élvezetéért. De annyit el kell mondani, hogy a nessecombe-i kastély új gazdái, Sir George és Lady Hattie Stubbs, kellő fizetség kilátásba helyezésével ráveszik a híres detektívregény- írónőt, Mrs. Ariadne Olivert, hogy a társasági élet fellendítése érdekében rendezzen meg a kastély kertjében egy gyilkosságot. Persze nem igazit, és nem valódi hullával, de azért a társasjáték legyen tele izgalommal és meglepetéssel. Azért ne legyen túl bonyolult, hogy a játékban részt vevők szellemi képessége elegendő legyen a kutatáshoz, a megfejtéshez. Tehát lesz áldozat, lesznek gyanúsítottak, a könnyebbség kedvéért csupa közhely figura: a vamp, a zsaroló, a fiatal szerelmesek, a sejtelmes komornyik és hasonló alakok. Belépti díjat szednek, aminek megváltásával bárki részt vehet a kastélyon a kívüliek közül is a játékban. Lesznek elrejtett jelek, s megmutatják a gyilkos fegyvert, melyek alapján ki kell találni, ki volt a gyilkos, és mi volt a gyilkosság indítéka.
Látszólag semmi sem indokolja, hogy Mrs. Oliver segítségül hívja a fenomenális belga magándetektívet, Hercule Poirot-ot. Nem azért, hogy a társasjáték megtervezésében segítse őt, hanem mert úgy érzi, mintha távirányítanák, mintha fel akarnák használni valamire, s az a sejtése támadt, hogy a játékban a tervezett műgyilkosság helyett igazi gyilkosság fog történni. Ez az „ő gyilkossága”, hiszen minden apró részletét maga gondolta ki és illesztette össze, amelyek logikusan fonódnak egymásba. Az írók – mint Mrs. Oliver mondja – nem szenvedhetik, ha ötleteket adnak nekik, de itt meglehetősen sok ostoba javaslatot kapott, s hogy leszerelje a kibiceket, néhány jelentéktelen változtatást elfogadott. És ez nyugtalanítja. Mondhatjuk joggal, hiszen másnap meghal az a helyi cserkészlány, akinek csak játszania kellett volna a hullát, s akit visszavonhatatlanul halott állapotban találnak meg.
Nem mondom tovább. Figyeljenek inkább Hercule Poirot-ra, különösen azután, hogy eltűnik az ifjú, szépséges és koldusszegény Lady Stubb is.

(Diósdi László, Könyvjelző, 2012. május)