RÚTSÁGOT MEGSZÉPÍTHETI ANNAK HŰSÉGES ÉS KIFEJEZŐ ÁBRÁZOLÁSA

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!


Umberto Eco: A rútság története

De vajon az esztétika területére vezet-e minket Umberto Eco újabb könyve, melyet a rútságnak szentelt? És gyönyörűségünkre szolgál-e? Paradox módon néha igen, hiszen a könyv illusztrációi nemegyszer igazolni látszanak az arisztotelészi poétika ama tételét, hogy a rútságot megszépítheti annak hűséges és kifejező ábrázolása.

Eco ezúttal is olyasmire vállalkozik, mint nem régen A szépség történeté -ben. Egyszerre ad a kezünkbe művészettörténeti albumot, szöveggyűjteményt és rövid összekötő szövegek formájában megírt elméleti-történeti traktátust. Ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy túlontúl egyszerű lenne a rút művészi ábrázolásának szépségében hinni, hiszen nem minden alkotás igazolja ezt, s az avantgárd műveknek lehet épp ellenkező a céljuk. A könyv fejezetei éppen azt mutatják be, hogy hány különböző formája van a rútnak. (Az �önmagukban rút dolgok�, mint a bűzlő széklet, a bomló holttest; a �formai rútság� mint az egész és a részei közötti egyensúly megbomlása egy eltorzult arcon; végül mindezek művészi ábrázolása a szenvedés, a halál, az ördögök, a szörnyek és csodalények, az obszcén, a boszorkányság, a kísérteties, a lepusztult ipari táj stb. alakjában).

A rútság meghatározása és történeti bemutatása jóval nagyobb nehézségbe ütközik tehát, mint a szépségé. Vegyük a meghatározás problémáját. Vajon a rútság egyszerűen csak a szépség ellentéte-e, ahogyan számos esztétikai elmélet tanítja? Ennek ellenkezőjére utal, hogy míg a szépség befogadásához nem társul érdekeltség, vagyis bármely formája és kifejezése érdek nélkül váltja ki pozitív reakciónkat, �tetszésünket�, addig a rútra való reagálásunkat mindig az érdekeltség jobban mondva az ellenérdekeltség valamely foka mozgatja: az elutasítás, az undor, a borzadály, a rettenet. Talán ez az aszimmetria is az oka annak a további nehézségnek, mellyel a történetírónak szembe kell néznie: a múltban kevés elméleti szerző foglalkozott azzal, hogy mi a rút, ellentétben azzal, hogy mi a szép; s csak kevés ránk maradt képi vagy szóbeli ábrázolásból tudhatjuk meg, hogy egy-egy kultúrában mit tartottak annak. Egyes korszakok teljesen marginalizálták. S bár Dante vagy a Notre-Dame vízköpő szörnyei a tanúk rá, hogy a középkor sem szűnt meg a rútról fantáziálni, a kereszténység �pankallisztikus� felfogása elvileg éppúgy kizárta a teremtett világból, mint a rosszat. Így igazi felfedezése a XVIII. század esztétikájára (Lessing Laokoón-elemzése!), de főleg a romantikára maradt, nem függetlenül a fenségesre vonatkozó első reflexiók megjelenésétől, melyek megdöntötték a szép egyed uralmát az esztétikat elméletekben. Az olvasó gondolkodását ösztönző további kérdések támadnak itt. Mi a valóságos összefüggés a fenséges és a rút között? A szépség felfokozása a fenségesig, mely túllépve formán és mértéken, a rettenettel elegyíti a gyönyört nem szünteti-e meg a szépnek mint firmával bírónak és a rútnak mint formátlannak az ellentétét?

A rút felfedezését a romantikában követte a rút győzelme az avantgárdban, mely nem a rútság szép ábrázolását, hanem a valóság rút ábrázolását valósította meg, mígnem a dolgok újabb változásával az avantgárd rútsága �a szépség új modelljévé� vált.

Eco mindezt tanulságosan, s bár talán furcsa ilyet mondani, nagy élvezettel tárja elénk (különösen elemében van, amikor a szörnyek rútságát mutathatja be, �akikkel� vagy amelyekkel� már néhány korábbi művét, a Kant és a kacsacsőrű emlőst és a Baudolinót is benépesítet te). Az élvezet persze intellektuális, s az olvasó osztozik benne a szerzővel.

(Kelemen János, Ex Libris, 2008. február 15.)