A NÉP ELLENSÉGE

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!


Nyina Lugovszkaja: �Élni akarok�. Egy szovjet iskolás lány naplója 1932�1937

Ha nem a sztálini titkosrendőrség hitelesítette volna, kételkednék a napló eredetiségében. Nehezen hinném el, hogy egy kislány tizenhárom és tizennyolc esztendős kora között így ír, és ezt írja. Töprengenék, vajon utólag polírozta-e valaki a szöveget, amelynek csak az egyik elképesztő jellegzetessége, hogy felnőttes � legalábbis bizonyos részein.

Ezeket a bizonyos részeket aláhúzta a sztálinista titkosrendőr. E szövegrészekből álltak össze a bizonyítékok, amelyek alapján a napló utolsó bejegyzésének másnapján megindul a kényszermunkatáborba vezető út a tizennyolc éves lány számára. Hiszen az öt éven át írt naplóban valóban leírt olyasmiket, hogy Sztálin gazember (akit legszívesebben lelőne, hiszen bebörtönözte az apját), a bolsevikok rabságba döntötték az orosz népet. De még ennél is nagyobb bűn az állami terrorgépezet szemében, hogy a bakfis nem örül az életnek, a szocialista építőmunka tömegvonultató látványosságainak, és egyáltalán: nem néz optimistán a fényes jövőbe.

Alighanem ez Nyina főbűne. S hogy megúszta gyors vagy lassú kivégzés nélkül, alighanem a mamájának köszönhető, aki még a napló elkobzása előtt jó érzékkel kihúzta a föltehetően �halálos� mondatokat.

Fogalmam sincs, hogy évszázadok múlva utódaink hogyan próbálnak valamiféle értelmet lehelni a hitlerizmusba és a sztálinizmusba. Valószínű, hogy a különbségek addigra elmosódnak majd, és nem kizárt, hogy Nyina Lugovszkaja három füzete irodalmi ikertestvérei lesznek Anna Frank naplójának. A hasonlóság adott: két tinilány a terror markában (marka előtt). A felnőtté, sőt felnőtt nővé válás kapujában, a Kor torkának véres vicsora előtt rácsodálkozva a belső és a külső világra. Anna Frank meghal, Nyina túléli, a naplók véletlenül előkerülnek.

Nyina meghökkentően éles látású, már ami a külvilágot illeti. Pontosan tudja, hogy őt és családját kik és miért üldözik, azt is tudja, hogy nincs menekvés a terror kiszámítottan kiszámíthatatlan csapásai elől. Valahonnan nyilván tájékozódott, bár a naplóból nem derül ki, vajon honnan.

Hiszen éli a moszkvai tinilányok életét a múlt század harmincas éveiben, iskolába jár és főiskolát keres, nővérei művésznövendékek, apja hol börtönben, hol száműzetésben (eszer volt, nem bolsevik forradalmár, majd Lenin rövid szocialista piacgazdasága korában pékségtulajdonos, mármint szövetkezeti). Ehhez képest Nyinának szerencséje van, nem nyomorog (jobban, mint a többiek), és egészen a napló végéig csak gyanús, de egyelőre nem a nép ellensége.

A �nép ellensége� megbélyegzés hosszú évtizedeken át emberek tízmillióinak életét tette tönkre (és vette el) a Szovjetunióban. Vrag naroda. Akire ez kimondatott, az kiközösíttetett, akár kényszermunkatáborban, akár szabadlábon tengődött éppen. Rokonságának, mindenfajta korábbi kisközösségének ki kellett tagadnia őt, a nép ellenségét, ha másért nem, akkor azért, mert a nem kitagadók maguk is pusztán a nem kitagadásért a nép ellenségévé válhattak. Nincs az az utókori képzelőerő, amely egészében befogná a helyzeteket, a viszonyokat, az egyéni életfeltételeket, amelyek közé a nép ellenségei kerültek.

(A hetvenes években, moszkvai diák koromban, sok idős emberrel találkoztam, akik némi vodkázás hatására vitába keveredve környezetükkel, kimondták ellenfelükre a végső érvet: a nép ellensége. Úgy hangzott � mert az is volt �, mint egy átok. Annyira, hogy józanul soha senkit nem hallottam ilyet mondani: tabu. )

Nyina egész felnőtt életében (1937-től 1993-ban bekövetkezett haláláig) a nép ellensége, soha nem rehabilitálják, hiába kéri. Ehhez képest férjhez tud menni, dolgozhat festőművészként és színházi díszlettervezőként, vissza is költözhet Moszkva közelébe � óriási szerencséje van, járhatott volna sokkal, de sokkal rosszabbul. Így �csak� nem lett belőle az, ami � a napló tanúsága szerint � lehetett volna: egy nagyszerű nő és remek író, talán remekíró is. A felnőttkor küszöbén elrendeltetett üldözöttség meg nem törte, de eltörte.

De lássuk a naplót. Megdöbbentő, milyen normális az élet. A diákok tanulnak, buliznak, kirándulnak, csónakáznak, heveskednek és unatkoznak. A lányoknak kezdenek tetszeni a fiúk, a fiúknak tetszenek a lányok, persze majdnem mindig nem ugyanazok tetszenek egymásnak. És ahogy kell, nem tetszenek önmaguknak sem, Nyina is rengeteget kínlódik önmagával és az önképével, mert kicsit kancsal és nagyon bakfis. A terror csak bele-beleugat az életébe, egyelőre nem harap, ezért is meglepő, honnan Nyina élesen pontos rendszerértelmezése és precíz Sztálin-képe (a rendszert és Sztálint akkoriban szuperokos szovjet és nyugati értelmiségiek sem látják át, sőt). A naplóból nem derül ki, de minden valószínűség szerint apja igazítja el Nyinát ezekben a dolgokban. Akárki is, elképesztően helyes az eligazítás, politikailag, erkölcsileg és hétköznapilag egyaránt. Most, nyolcvan évvel később sem lehet világosabb képet rajzolni a sztálinizmusról, mint az, ami Nyina naplójából kikerekedik. Aki a Memorial nevű, a sztálini terrort kutató szervezet nevében a szovjet titkosrendőrség aktatengerében meglelte, majd közreadta a naplót (Irina Oszipova), valószínűleg azon is elcsodálkozott, hogy Nyina milyen éretten ír.

Talán azért, mert kislánykorától fogva olvas, újságot, irodalmat, lírát és propagandát, a betűk megszeretik őt, a mondatok készségesen simulnak a tollhegye alá. �Hiszen élni akarok. Élni!� írja a napló első füzetében, ez a kötet címe is most (és mindörökké), és ez az egyik mondat, amit a vizsgálótiszt bűnjelként aláhúz.

Tárgyi bizonyíték arra, hogy abban az államban még a spontán élni akarás is bűnnek minősülhetett, hogy ki akarhat élni, azt is a rendszer dönti el.

Minden további csak ebből következik, íme a sztálinizmus origója.

Nyina nincs tizennégy éves, amikor meglátja ezt az origót és a vele kezdődő koordináta-rendszert. Sok tízmilliós �függvény�. És Nyina ekkor, kamasz módra, eljátszik az életuntság és a reménytelenség Oroszhonban különösen hagyományos érzelemsorával, amit a vizsgálótiszt, nagyon is felnőtt módra, gondosan aláhúz. Újabb bűnjel. Abban az államban a spontán halni akarás is bűn, hogy ki halhat meg, azt is a rendszer dönti el.

Ebből már semmi nem következik, az ördögi kör � nevezzük bár origónak � bezárul önmagába, és lenulláz mindent, amit élet és halál között esetleg keresni próbálnánk.

Nem tudom, elméletileg egyáltalán van-e ennél szörnyűbb kiszolgáltatottság. Amit csak még elviselhetetlenebbé tesz, hogy simán elviselhető: ezenközben lehet iskolába járni, ábrándozni, plátói szerelmeket bogarászni, és sok pénzre vágyni, hogy abból sokszor színházba mehessen az ember (lánya).

Nyina gondosan leírja kamaszkori hangulatváltozásait, a nővé érés lelki megpróbáltatásait, és azt a természetes folyamatot, amelyben át- és fölértékeli anyját, nővéreit, apját, rokonait. Beilleszkedik az emberek közé, a normális társadalomba, amelyről tudja, hogy abszolút nem normális, és minden, ami az emberek között van társadalmilag, abszolút embertelen. E kettősség a naplónak olyan vonása, amelyért, ha fikciós irodalom, talán még Nobel-díjra is jelölnék.

De ez egy tökéletesen valóságos napló. A kislány csakis és kizárólag önmagának és önmagáért írja. Eszébe sem jut, hogy egyszer az �illetékesek�, azaz a legilletéktelenebbek karmai közé kerülnek a füzetek, és a betűk bűnjellé válnak. Még az sem foglalkoztatja, hogy túlérett, koravén gondolatai gyanút kelthetnek az utókorban, mármint pozitív gyanakvást: ez a bakfis nagyon-nagyon tehetséges. Nem egyszerűen művésznek.

Embernek.

Közhely, ugye, hogy sok tehetséges ember éppen embernek tehetségtelen, főleg, ha oly korban él e Földön, tudják. Nyina egy gyermek őszinteségével gyűlöli a korát, minden oka megvan rá, és � bocsánat az újabb közhelyért: mégis. Mégis bízik valami olyasmiben, ami az értelmes, sőt józanul emelkedett élet esélye, amelyben megfér egymással az elvárható (például anyai) önfeláldozás és az érte járó (például érzésben és tevékenyen kitartó) szeretet.

Nem tudom, mi adatott meg a felnőtt Ninának a napló utáni életében. Az sem tudom, mennyire sikerült azzá válnia, ami a napló szerint egyik kitűzött célja volt: okos, teljes értékű nővé válni és annak is maradni. Kár, hogy nem tudom.

Talán jobb, hogy nem tudom.

Ha tudnám ugyanis, akkor megrémülnék attól, hogy élete első nagykorú szilveszterén Nyina már elégedett magával (vége, győztesen vége a kamaszkornak!), és akkor � mikor máskor?! � lesújt a terror. �� a kellemetlen dolgokról pedig nem szokás beszámolni� � így végződik a napló, és másnap Nyinát letartóztatják, hogy ne lehessen szokása beszámolni az igazán kellemetlen dolgokról, amelyek a szovjet börtönrendszerben (rendszerbörtönben) várnak reá.

Nem is beszél róluk soha többé, sehol, senkinek.

Nyilván tudja, hogy előre elmondott mindent.

(Füzes Oszkár, Könyvjelző, 2008. július�augusztus)