A TÁBORNOK

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!


Philippe de Gaulle: Apám, De Gaulle

Bizonyára akad olyan méricskélő típusú elme, amelyik arra kíváncsi, ki is volt a XX. század legnagyobb államférfija. A nagyon karizmatikus személyeket ki is zárhatjuk a versengésből, mert ők általában a sötét oldalon helyezkedtek el. Népszerűek voltak, fanatizálni tudtak akár tömegeket is, de aligha nevezhetjük őket államférfiaknak, mert ez a szó, azt leszámítva, hogy tartalmaz egy jó nagy adag hímsoviniszta prejudikácót, lényegét tekintve pozitív értéktartalmú. Akkor tehát? Nyilván bekerül a legkiválóbb múlt századi államférfiak első körébe, az első tízbe Roosevelt elnök, Winston Churchill, Konrad Adenauer, Mahatma Gandhi, esetleg Mihail Gorbacsov. A sort ki-ki ízlése szerint bővítheti, van azonban egy ember, akiről alighanem valamennyien biztosan állíthatjuk, hogy ebben a nem létező versenyben nem lesz az első, de ő az egyik, aki első lehetne: ő Charles de Gaulle.

A tábornokról az Európa Könyvkiadó gondozásában most megjelent vaskos monográfia szerzője az Ötödik Köztársaság alapító elnökének fia, Philippe de Gaulle. A fiú maga is katonatiszt, sőt nem is akármilyen: admirális � �háborút viselt tengerésztiszt, történelmi személyiség, szenátor�. Az öreg tengernagy (az interjú idején nyolcvanéves volt) egy újságíró, Michel Tauriack kérdéseire válaszolgatva beszél apjáról, akivel kapcsolatban a legfontosabb gondolata talán abban foglalható össze, hogy apja nem olyan volt, mint Bonaparte Napóleon.

Valóban. Az ezernyi különbség között gondoljunk most előzékenyen csak arra, hogy amikor Napóleon hatalomra jutott Franciaországban, Párizs volt a világ közepe, Napóleon bukásakor pedig orosz katonák tábortüzei égtek az utcákon és kozák lovak patája csattogott a város kövein. De Gaulle egy rommá lőtt országot vett át, és amikor visszavonult a történelem színpadáról, a világ egyik (negyedik? ötödik?) vezető hatalmának nevezhette hazáját. Katonaiskolát végez, az első világháborút végigharcolja, háromszor megsebesül, fogságba is esik. Zászlóaljparancsnokként szolgál a lengyel hadseregben, a Visztula menti ütközetekben a Vörös Hadsereg ellen csatázik. Ezután szép katonai karriert fut be otthon (békeidőben), de ennél fontosabb, hogy könyveket ír. Egy francia elnöktől a mai napig elvárja hazája, hogy képes legyen ragyogó esszéket kerekíteni bármilyen irodalmi témáról, de ez a leendő elnök még csak egy beosztott katonatiszt � és ráadásul nemcsak hadi elemzéseket készít, hanem filozófiával is foglalkozik.

A második világháborúban egy páncéloshadtest parancsnokaként sikeres ellentámadást indít a németek ellen, aztán Petain marsall kormányában államtitkár, de rövidesen Angliába emigrál, és ettől kezdve ő maga egy személyben a Szabad Franciaország. Rendkívül aktív antifasiszta tevékenységet folytat, és ennek � valamint talán az amerikaiak előzékenységének � köszönhetően, miután 1944. június 14-én újra francia földről mond beszédet, augusztus 25-én délután négy órakor pedig mint a felszabadítók vezetője, bevonul Párizsba.

Miniszterelnökké választják, de mivel elégedetlen a francia parlamentáris rendszerrel, amelyben szerinte túlhatalomhoz jutottak a pártok és a közjó pártcsatározások martalékául esik, visszalép, és egészen 1958-ig dolgozik az új alkotmányterve elfogadtatásán. Amikor újra miniszterelnökké választják De Gaulle tábornokot, népszavazást ír ki az alkotmánytervéről, hatalmas győzelmet arat, és 1958. december 21-én a francia nép közvetlen választással köztársasági elnökké emeli, akinek valóban Napóleonéra emlékeztető, szinte császári hatalom összpontosul a kezében.

Elnöki tevékenysége kétségtelenül történelmi. Részben neki köszönhető a francia�német megbékélés. Részben neki köszönhető Algéria függetlenné válása és az OAS nevű terrorszervezet leküzdése. A vietnami háború elleni rosszallása miatt (is) csapatait kivonja a NATO fennhatósága alól, bár a politikai szervezetből nem lép ki. Hogy még jobban elképessze a világot, Kanadába utazik, ahol a �szabad Québec�-ről szónokol. A hadseregét atomfegyverekkel szereli föl, atom-tengeralattjárókat bocsát vízre és megindítja Franciaország önálló űrkutatási programját.

Aztán jön 1968 fantasztikus tavasza, diáklázadások Párizsban, véres zavargások a nanterre-i egyetemen, a tábornok-elnök a Németországban állomásozó francia csapatokhoz repül (menekül?), s onnan jelenti be, hogy elhalasztja a szocializmust és a kapitalizmust egyesíteni kívánó, a �vállalati érdekeltségi rendszerről� szóló népszavazást. Talán ekkor rendül meg addig töretlen hitele és népszerűsége. Végül a referendumra egy év múlva sor kerül, csakhogy az, éppen egy hajszállal ugyan, de elbukik. Másnap, 1969. augusztus 28-án De Gaulle tábornok bejelenti, hogy lemond köztársasági elnöki megbízatásáról. Következnek még a magánélet visszavonult évei. �Az emberek és események zűrzavarában a magány kísértésem volt. Most a barátom� � írja naplójában.

Ki is volt tehát ez az ember, aki Nagy Károlyhoz és Napóleonhoz hasonlóan nem esélytelenül pályázhatott volna �Pater Europas�-címre? Akiről igazából nem tudjuk megmondani, hogy jobb- vagy baloldali- e, csak azt tudjuk, hogy száz százalékig demokrata és száz százalékig az elnöki hatalomcentralizáció híve. Az említett könyv magánéletébe, feleségéhez fűződő érzelmeibe, vallásosságába, mindennapjaiba is bepillantást enged.

És egy kicsit talán a lélek titkaiba is. Azt kérdezi az újságíró, hogy állítólag De Gaulle szerint nem létezik boldogság. Ez egy karizmatikus népvezértől, aki egyben a közjó misszionáriusa és a jogállam élharcosa, elég borúlátó kijelentés. A fia így válaszol:

�Egészen pontosan (apám) ezt mondta: ťA boldogság nem létezik, legfeljebb nők számára, ez az ő osztályrészük, ebben ők vannak otthon. Ť Azt akarta kifejezni ezzel, hogy a férfinak soha nincs ott a kezében a megoldás kulcsa� a sikert gyakran keseríti meg az elégedetlenség. � Apám huszonöt évesen ezt írta: Egy férfi számára a boldogság előfeltétele, hogy képes legyen ebben a világban kilépni önmagából.�

Mi, az én nemzedékemhez tartozó, még abszolúte ifjú hölgyek és már icipicit középkorúsodó urak, akik önálló eszmélésünk éveit 1968-ban kezdtük, és ezt az évet életünk nagy, meghatározó felszabadító, lelkesítő és kijózanító élményének tartjuk, nem arra törekedtünk, hogy kilépjünk önmagunkból, hanem hogy megtaláljuk és megépítsük önmagunkat. A 68-ban megbukott öreg katona, nagyszerű államférfi és bölcs esszéista, Charles de Gaulle ezek szerint másképp gondolkodott. Érdeklődve olvasom fia könyvét, hogy megtudjam, hogyan.

(Szunyogh Szabolcs, Könyvjelző, 2008. szeptember)