A KÖNYVFESZTIVÁL DÍSZVENDÉGE

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Ámosz Oz izraeli író élete párhuzamos Izrael állam történetével.

Negyvenhat éves koráig a ruháin és a könyvein kívül nem volt semmilyen magántulajdona az írónak. A Nobel-díj várományosának tartott Ámosz Oz ugyanis kibucban élt, alávetve magát e közösség kommunisztikus elveinek. Már befutott íróként jogdíjait a kibuc kapta, cserébe őt felmentették a mezőgazdasági munka alól. „Ennél egzotikusabb életrajzzal nemigen találni senkit Észak-Koreán kívül” – nyilatkozta egyszer. A Könyvfesztiválra hozzánk látogató szerzőnek két könyve jelenik meg magyarul: a Rímek életre, halálra című kisregény először, a Szeretetről, sötétségről című önéletrajzi regény második kiadásban.

Ámosz Oz élettörténete összefonódik a modern Izrael történetével, a Szeretetről, sötétségről lapjain átélhetjük a brit uralom és az újszülött zsidó állam mindennapjait. Az író szülei a harmincas években vándoroltak be Palesztinába Odesszából és Vilniusból. Nem cionista hevületből, hanem jobb híján, az erősödő antiszemitizmus elől menekülve, miután több vágyott európai állam elutasította a kérelmüket. Az akkor még elmaradott új hazába érkezés nem volt zökkenőmentes. A nagymama a Közel-Kelet higiéniai viszonyaival nem tudott kibékülni, s hátralevő életét a megszállott fertőtlenítésnek szentelte. A 17 nyelven olvasó, számos tudományterületben elmélyedő, örökösen szóvicceket gyártó filosz apa egy segédkönyvtárosi állással volt kénytelen beérni.

A harmincas-negyvenes években Izraelt elárasztották a rangos európai egyetemekről távozni kényszerült professzorok, a kor Jeruzsálemében több volt a tanár, mint a diák. Az édesanyát, a polgári jólétből érkező, humán neveltetésű úrilányt a jeruzsálemi élet kisszerűsége nyomasztotta: por, hőség, sivatag, sötét alagsori lakás, az ostrom borzalmai és hiánygazdaság. A környezet nélkülözött minden romantikát. (Szülei boldogtalan házasságát a Miháél, Miháél című, magyarul negyedszázada megjelent regényében is megörökítette az író.)

A kis Ámosz könyvek között nőtt föl, s maga is könyv szeretett volna lenni: mert az embereket kiirthatják, de a könyvekből mindig fennmarad egy eldugott példány. „Gyerekkoromban, a brit uralom utolsó éveiben egész Jeruzsálem odahaza maradt, és írt. … A professzorok és tudósok, csakúgy, mint a költők, az írók, az ideológusok, a rabbik, a forradalmárok, az apokaliptikusok és az értelmiségiek. Ha nem könyveket írtak, akkor cikkeket; ha nem cikkeket, akkor verseket vagy mindenféle röpiratot és brosúrát. Ha nem angolellenes plakátokhoz írtak szöveget, akkor leveleket fogalmaztak, az újság vagy egymás címére. Esténként egész Jeruzsálem árkus papírok fölé hajolt, javított, törölt, írt és finomított.”

Az értelmiségiek eközben a pionírokat csodálták, akik a messzi sivatagban törték fel a földet, nappal szántottak, este tábortűz mellett énekeltek, hajnalban fegyverrel védték a hazát. Miután a depressziós édesanya öngyilkos lett, Ámosz 15 évesen szakított addigi életével és kibucba költözött. Ekkor változtatta meg a nevét az eredeti Klausnerről Ozra (utóbbi a bátorság héber megfelelője). Ott kezdett el publikálni, ott ismerte meg feleségét, s ott élt három évtizeden át, mígnem családjával a sivatagi Arad városkába költözött.

A memoárt a szerző ironikus, aforizmaszerű stílusa szórakoztatóvá teszi, bár a közel 900 oldalas kötet inkább anekdoták, portrék, különálló történetek füzére. Remek arcképeket kapunk a nászéjszaka elhálását 12 évesen kikövetelő, talmud tudós dédapáról, a női nem vonzerejét 70 és 90 éves kora között felfedező nagyapáról, a csecsemőien ártatlan és öntelt irodalomtudós nagybácsiról.

Az ifjú Ámosz a mára elfeledett irodalmi Nobel-díjas Agnonnak is gyakori vendége, sőt egy alkalommal maga Ben Gurion kormányfő fogadja a megtiszteltetéstől reszkető húszéves kibucnyikot, s kora reggel filozófiai kiselőadást tart neki. A szerző őt sem kíméli: „Ben Gurion önmagát nemcsak államférfinak tekintette, hanem – sőt talán elsősorban eredeti gondolkodónak és szellemi mesternek is. … Imádta, ha reggel hét előtt Spinozáról értekezhet.”

A baloldali elkötelezettségű Oz szolgált az 1967-es és 1973-as háborúkban. Mégis, 1967-ben, alig két hónappal a harcok vége után, amikor győzelmi mámorban úszott az ország, az elsők között figyelmeztetett rá, hogy Izraelnek ki kell vonulnia a megszállt területekről, különben elkerülhetetlen az ország morális csődje. Azóta is a „két nép, két ország” megoldás szorgalmazója, a Békét most! nevű mozgalom egyik alapítója. „Gyerekkoromban rémálmaim voltak, hogy egyenruhás idegenek jönnek és legyilkolnak minket: a britek, az arabok, a rómaiak, a cár katonái… 1967-ben hirtelen én lettem az egyenruhás idegen” – mondta a The New Yorker magazinnak pár éve.

A palesztin–izraeli konfliktusról és annak békés megoldásáról szólnak a Hogyan gyógyítsuk a fanatikust című kötet esszéi, egy Németországban tartott előadássorozat átdolgozásaként. De a békítő üzenetet nem lehet nem belelátni Hirtelen az erdő mélyén című, a szerző szándéka szerint minden korosztálynak szóló meséjébe sem. A kis faluból évekkel ezelőtt eltűntek az állatok, két kisgyerek nyomoz utánuk, s csak akkor térnek vissza, mikor az emberek közt megszűnik a gúny, a megvetés, a kiközösítés.

Egy gyerekkori játékból indul ki a Könyvfesztiválra kiadott Rímek életre, halálra alapötlete is. Memoárjában leírja, hogy az örökösen filozofáló, politizáló felnőttek közt hallgatni kényszerülő gyerekként azzal szórakoztatta magát, hogy történeteket talált ki a kávézókban látott ismeretlenekről. Ezzel mulattatja magát a Rímek főhőse, az Oztól szándékos életrajzi különbségekkel elidegenített író is. Múlttal, tulajdonságokkal, családtagokkal, szeretőkkel ruházza fel gondolatban a kávézó pincérnőjét, az író-olvasó találkozó közönségét, és a felolvasónőt, akinek a lakására az író majdnem, majd mégis, de talán inkább mégsem megy fel. (Vagy mégis?) A történetek összekapcsolódnak, elbizonytalanodnak, számos irányt vehetnek fel, végül a szerző maga sem tudja, melyik figuráját képzelte csak, s megesett-e a légyott. Az elidegenítést a „szerző” folyamatos öniróniája fokozza. Hogy még jobban szétszedje a játékos konstrukciót, a kötet végén a látott-kitalált figurákról egy szarkasztikus katalógust is közöl, amelyben az a két nő is szerepel, akikről mindössze annyi információt kapunk a kötetben, hogy férjeik kiküldték őket a konyhába, mert nem nekik való krimi ment a tévében.

Mire jók a történetei? Mi értelme írni? – visszhangozza magának az író-olvasó találkozók örök kérdéseit a főhős. „Mint Lótné: ha írni akarsz, muszáj visszanézned, és a pillantásod sóbálvánnyá változtat téged is, meg azt is, akit nézel. A létező dolgokról írni, megpróbálni szavakba zárni egy színt, egy illatot, egy hangot, kicsit olyan, mint Schubertet játszani, miközben Schubert maga is a teremben ül, és talán gúnyosan mosolyog a sötétben.”

(Mártonffy Zsuzsa, Figyelő, 2010./15. szám -- április 15.)