EGY TRUBADÚR BUKÁSA SANGHAJBAN

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Tony Parsons: A kedvenc feleségem

„Egy trubadúr bukása Sanghaj”-ban. Ezt a kis összefoglaló mottót is adhatták volna a magyarul most megjelent Tony Parsons-könyvnek a szerkesztők, de a „Karaoke és poligámia” vagy „A férfiak nem változnak, a család örök” szlogenek is elfértek volna rá, hogy az olvasót eligazítsák a párkapcsolati regények útvesztőjében. A gördülékenyen fogalmazó és jó tempót diktáló bestsellerszerző kedves témái (egy George Michael életrajz után) mindig is a férfiak és a nők közötti kapcsolatról, a hűségről, illetve a család összetartó erejéről szóló elképzelések voltak. A milliós példányszámban fogyó Apa és fiá-ról például így írt egy pszichológus: „Ritkán olvas az ember ennyire önkritikus írást ebben a témában. Ha kinyitjuk akármelyik női lapot, a „válás után” rovatok tele vannak a másikat vádoló, gyűlölködő, siránkozó sárdobálós írásokkal. Hát Tony Parsons nem ilyen könyvet írt. A könyv tökéletes térkép egy házasság felbomlásáról, annak tipikus okairól és következményeiről, miközben mélyen beleláthatunk apa és fia, nagyapa és fiú unokája kapcsolatába, ebben a cseppet sem könnyű helyzetben. A történet nem hagy ki egyetlen kérdést sem, amely ilyenkor felvetődik, és nehéz helyzet elé állít szülőt, gyereket, szakembert egyaránt.”

Parsons a mostani kötetben is hasonló problémát tár elénk: Lehet-e egyszerre két nőt őszintén szeretni? Megéri-e bármilyen nő, hogy egy apa fájdalmat okozzon a gyerekének? A történet főhősének, Bill Holdennek a regény elején egy szava sem lehet – Becca, szép és intelligens felesége imádja; Holly, a kislánya napról napra bájosabb és okosabb; ügyvédi karrierje rohamléptekkel halad előre. A gyors meggazdagodás reményében Bill kis családjával Sanghajba költözik, felesége és gyereke viszont nem sokáig bírják ennek az embertelen metropolisnak a légkörét, és visszautaznak. Az egyedüllét ideje alatt hősünk ráébred, milyen vékony szálak tartják egybe tökéletesnek hitt világát, Sanghajban ugyanis szakmai és erkölcsi kísértések tömkelege várja. Bill szüleinek pedig még olyan könnyen ment. Az ember megtalálja a párját – gondolta magában mindig is ez az érzékenyebb és figyelmesebb férfitípusba tartozó hős, aki több alkalommal is kiáll a gyengék oldalán – és ragaszkodik hozzá, másokat észre sem véve, amíg ásó-kapa el nem választja tőle: „Az ember megtartja a nagy ígéreteket, amiket az ágyban és a templomban tett, soha nem felejti el őket. Ha az ember így tesz, egyszerű az élete és világos a jövője. Nincs bonyodalom, nincs komplikáció.” Ám hamarosan arra kell rájönnie, ha a magány kikezdi a lelket, az ember sóvárogni kezd más nők után, s akkor aztán nincs vége, „amíg csak a szíve meg nem áll”. E mindennapi dráma közben némileg közelebbről is megismerhetjük Kínát, mely bizonyos szempontból egy szélesvásznú mozikkal, hight-tech elemekkel és csúcsautókkal agyonzsúfolt középkori országra hasonlít, na nem az ősi kultúra, hanem a totális társadalmi különbségek továbbélésének az értelmében. Ennek következtében alakulhatott ki a kanárik létezése is, azaz a modern idők ágyasainak az intézménye, akik egy házas férfi mellett, és az ő pénzükből élnek afféle második feleségként: „Ezek a nők – magyarázza valaki Billnek a regény elején – szerelmesek a párjukba. Gyerekeket szülnek nekik. Mosnak rájuk, ha nem a városban laknak. Szóval nem csak szórakozásból áll az életük. Normális, házias életet élnek, és várják, hogy az ipse otthagyja az első számú feleségét, ami általában ritkán történik meg.” Mivel a házasságban a felek általában annyira kiismerik egymást, hogy nem lehet semmit sem sokáig eltitkolni, s a bűntudat jelei nyilvánvalóak, Bill is kezdi érteni az egyik sanghaji bárban hallott sláger szövegét: „Miért kell mindent úgy komplikálni?”

(S. N. Könyvjelző, 2010. május)