HUSZONÖT ÉV SEMMI

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Bret Easton Ellis: Királyi hálószobák

Az, hogy Bret Easton Ellis mennyire népszerű író Magyarországon, annak egyik nyilvánvaló jele, hogy eddigi összes könyvét – szám szerint hetet – megjelentette az Európa Kiadó, ráadásul az utóbbi kettőnél (ideértve a legújabbat, a Királyi hálószobákat is) a magyar kiadás alig pár hónap eltéréssel követte az amerikait. Megítélése ugyanakkor nálunk sem mentes a végletektől. Egyfelől kultikus szerző, akinek egy időben keresték, sőt fölfedezni vélték hazai alteregóit is, nem egészen három évvel ezelőtt pedig a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt. Másfelől viszont amikor például az egyik ismerősöm meglátta a kezemben az új Ellis-regényt, hirtelenjében szóba se akart állni velem, amiért efféle perverzitásokat olvasok.

Csak egy könyvéhez volt szerencsém, de az épp elég volt. Glamoráma a címe, és kb. 800 oldalas, miközben 150 oldalon le lehetett volna rendezni, és a akkor a sok zagyvaságon nem kellene átrágnia magát a gyanútlan olvasónak.

Kétségtelen, hogy minden imádatával és utálatával együtt Bret Easton Ellis a legutóbbi huszonöt év amerikai prózájának megkerülhetetlen alakja. Hatása túlmutat az irodalmon: több művéből (jobb-rosszabb) film készült, egyes figurái és sztorijai popdalokat ihlettek, és sokan afféle posztmodern, ellenkulturális ikonként, a fogyasztói társadalom radikális hangú ellenzőjeként tekintenek rá. A negyedszázados jubileumról ő sem feledkezett meg, első könyvének huszonötödik évfordulójára időzítette új regénye megjelenését; ráadásul a Királyi hálószobák egyenes, kései folytatása a ma már szintén kultikus tiszteletnek örvendő Nullánál is kevesebbnek. Nem csak a figurák tértek vissza; Ellis a címet is újra egyik kedvencétől, Elvis Costellótól kölcsönözte. Továbbá az új kötettel egy időben, az összefüggést hangsúlyozandó, ahhoz nagyon hasonló kivitelben és borítóval mind külföldön, mind nálunk újra megjelent a Nullánál is kevesebb is.

A Királyi hálószobák ugyanakkor nemcsak az első, hanem az előző regény, a 2005-ös Holdpark részbeni folytatásának is tekinthető, olyan értelemben, hogy az író afféle „posztmodern fikciós trükkel” indítja művét: a történetet az ellisi hagyományok szerint egyes szám első személyben és jelen időben elbeszélő Clay az első oldalakon arról panaszkodik, hogy „készítettek rólunk egy könyvet. A könyvet, amiből a film készült, olyan ember írta, akit ismertünk.” Míg azonban a Holdpark amolyan „álönéletrajzi” regénynek is fölfogható (a főhős egy író, akinek Bret Easton Ellis a neve, de fölbukkan Patrick Bateman, a hírhedt Ellis-regény, az Amerikai psycho főszereplője is), ez a vonal a Királyi hálószo tovább. A szerző, anélkül hogy konkrétan megjelent volna, lelép a színről, és jönnek helyette a Nullánál is kevesebb változatlanul dúsgazdag, hírnévre és sikerre áhítozó (ebben a könyvben mindezt már el is érő), morálra és értékre fittyet hányó, egyszerre szánalmat és undort keltő, olykor félelmetes, olykor meglehetősen kisstílű és infantilis alakjai. Az álfikciós elemek újbóli használata okán viszont lehet arról beszélni, hogy Ellis mintha újraírná, vagy legalábbis újragondolná eddigi műveit – ezt erősítheti az is, hogy a Királyi hálószobák végén olyan jelenettel is találkozunk, ami kicsit kilóg az eddigiek közül, és inkább az Amerikai psychóba illene.

Az előbb történetet emlegettünk; ez persze Ellis regényeiben meglehetősen képlékeny, időnként nehezen megragadható dolog, nála a hangulatoknak sokkal nagyobb szerepük van, mint a történetiségnek (talán a Glamoráma kivétel ez alól). A Királyi hálószobák ugyancsak alapvetően rövid, filmszerű jelenetekre építkezik, és a szereplők fejébe ezúttal is csupán annyira látunk bele, amennyire azt cselekedeteik és a párbeszédek engedik. Valamiféle epikai ív természetesen itt is létezik, aminek alapján Ellis új könyve akár krimiként is értelmezhető. A lényeg azonban már az első lapokról lerí: vagyis hogy az elmúlt huszonöt évben a szereplők és az őket körülvevő közeg jottányit se változott. Avagy, tágabbra nyitva a kört, mondjuk így: a világ és az abban élők egy szemernyit sem lettek jobbá az 1985 óta eltelt két és fél évtized alatt. Clay így fogalmaz a regény végén: „Soha nem szerettem senkit, és félek az emberektől.” Ez a hátborzongató megállapítás a könyv minden figurájára vonatkozik. Mert igaz, hogy video- és audiokazetták helyett immáron CD-k, iPhone-ok és internetes megosztók jelentik az Ellis-művekben rendre oly nagy hangsúlyt kapó kellékeket, a drogok, partik, celebek és luxusprostik alkotta kavargó és szeszélyes felszín alatt minden sivár, üres, kiábrándító és mozdulatlan. Éppen úgy, mint negyed vagy fél vagy egy évszázaddal ezelőtt.

(Benedek Szabolcs, Népszabadság, 2010. december 21.)