PINCESZABADSÁG

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Niccolò Ammaniti: Én és te

Niccolò Ammaniti Io e te (Én és te) című kisregényét 2010-ben adták ki Torinóban. A negyvenes évei elején járó írót nemcsak Premio Stregával, a legrangosabb olasz irodalmi díjjal tüntették ki érte, hanem az olvasók a figyelmükkel is, ugyanis Bertolucci szíves közlése szerint (aki rögtön a könyv megjelenése után bejelentette, hogy filmet forgat a történetből) Olaszországban alig egy év alatt félmillióan olvasták a szerző legújabb könyvét.
Ammaniti már a korábbi regényeiben is kamaszokról írt, akik különböző módon kerülnek „nem gyereknek való”, ráadásul jellemzően fizikailag is zárt helyzetekbe. Ez a fajta analitikus kíváncsiság aligha véletlen: az író édesapja neves pszichológus, akivel időközben közösen is megjelent könyvük, amelyben a szülő-gyermek viszonyról, a felnőtté válás nehézségeiről beszélgetnek.
A regényíró korábbi könyveiben, amelyek magyarul az Európa Könyvkiadónál jelentek meg, mintegy lakmuszként dobja be a szereplőit a fordulatokkal, furcsa figurákkal tarkított történetbe. Ammaniti megtanult gondolkodni (nyilván nemcsak) a pszichológus apjától: ez tagadhatatlanul ott van már a korábbi könyveiben, amelyekkel irodalmilag olyan utat keresett, hogy eljusson a közönséghez. Így az Ahogy Isten parancsolja címűt a thriller felé, az Én nem félek címűt a társadalomperemi dokumentumregény felé, a Magammal viszlek című könyvét pedig a Koldus és királyfi-történet maivá írása felé viszi – a maga módján mindegyik regény arról szól, hogyan nő fel a mai társadalomban egy gyermek, hogy mennyire nem képesek a felnőttek felelősen gondoskodni róluk, különösen a kamaszokról. Ha egy kicsit elszakadunk ezektől a konkrét történetektől, nem kell messzire menni, mindenki láthatja, aki körülnéz, hogyan maradnak tizenévesen szerencsésebb esetben csak mentálisan, szerencsétlenebb esetben pedig fizikailag is magukra gyerekek.
Nem csoda, hogy az olasz közvélemény nagyra tartja Niccolò Ammaniti munkásságát, mert a közérthető, egyszerűségében és pontosságában igényes nyelven megírt sztorik általa sokakhoz eljutnak; s a gyermekek, kamaszok iránti társadalmi felelősség kialakítására, úgy tűnik, egyre többen érzik, óriási szükség van. Hogy több könyvéből film is készült (a szerző a forgatókönyv előkészítésében minden alkalommal részt vett, így Bertoluccival is dolgozott), az további csatornákat nyitott, nyit (Bertolucci filmjét jövőre mutatják be) a közönség felé.
Az Én és te története a korábbi írásokhoz képest egyszerűbb, ugyanakkor a mögöttes, lélektani tartalma erőteljesebb.
Ammanitinek a mesélni tudása és az emberről való tudása itt már nem a cél, hanem az út, ezért finoman rétegzett történetet kapunk ezzel a könyvével.
A tizennégy éves Lorenzo egy kivételesen jómódú család egyetlen gyermeke, beszéli el az életének meghatározó történetét. A kívülről nézve szinte autisztikusan zárkózott fiú ijesztően nem tud mit kezdeni a kortársaival, egyáltalán nincsenek barátai. Anyját rettentően aggasztja Lorenzo viselkedése, egyik magániskolából a másikba viszik, hogy a társadalmi státuszuk normáinak mindinkább megfelelő ember váljék belőle. Lorenzo megérti a „feladatát” és egy dokumentumfilmben megtalálja a megoldást egy trópusi légy mímelő viselkedésében, ami darázsként ijeszti el az ellenfeleit, akár a darázsfészekbe is bejutva biztonságos álcájában. Lorenzo utánozza tehát az osztálytársait, így sikerül is annyira vegyülnie, hogy megszűnnek azok az abúzusok, amelyeknek addig ki volt téve. Bár ez által nem kerül közelebbi kapcsolatba senkivel, de legalább talál némi nyugtot az elvárásokkal teli világban. A világról egyébként tiszta képe van, tudja, szerencsés, hogy ilyen jólétben, aggódva szerető szülők gyermekeként nő fel. Éppen ezért a szülei elképzeléseinek megpróbál még hazugságok árán is megfelelni. Lelkifurdalástól gyötrődve, gyermeki bájjal készíti elő a szüleinek beadott történetet, hogy egyhetes sítúrára megy az ugyancsak tehetős osztálytársának családjával. A szülei vágyát kielégítő sztoriba egyébként szinte véletlenül csúszik bele, csakhogy közben már nem akarja megszomorítani az anyját azzal, hogy megmondja az igazat. Megoldásként kitalálja, nagyszerűen eltölti ezt az időt konzervekkel, kekszekkel, innivalóval, önbarnítóval felszerelkezve a házuk pincéjében – sőt direkt örül, hogy eltölthet néhány napot a világtól elzárva egyedül és szabadon. Sajátos módon az élete kényszerű hazugságára fanyar humorral mutat rá a helyzete, ami szerint Lorenzo számára a pincébe zárkózott lét jelenti a szabadságot. A szabadsága azonban hamar félbeszakad, mert megjelenik féltestvére, a huszonhárom éves heroinista Olivia. Didaxis nélkül gondolkodhatunk a szabadság mibenlétéről, a szülők életének szemérmesen elhallgatott titkairól, mulasztásairól, amelyek menthetetlenül meghatározzák gyermekeik életét – akik meglehet, figyelem és igaz szeretet hiányában boldogtalanul élnek, esetleg boldogtalanul halnak.

(Proics Lilla, Könyvjelző, 2012. március)