APRÁNKÉNT AZ ÉLET MINDEN NYOMA ELKOPIK

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Paul Auster: Brooklyni balgaságok - Könyv, melyet a szerző, nem tudni miért, vicces regénynek tart

Kezdeném mindjárt azzal, hogy az Auster-regény által használt balgaságfogalom (folly, follies) inkább afféle "hiábavalóság" vagy "haszontalanság" jelentéssel bír a mű történetének tükrében, semmint "bolondság" (foolishness), merthogy a könyv csöppet sem vidám. Sőt. Mondhatni, depressziós, még ha a szerző egy nyilatkozatában "messze a legviccesebb" regényének titulálja is. A szerzők már csak ilyenek, az irónia pedig, a mű témáját tekintve, nemcsak elvárható, hanem kötelező. Ugyanis az átlagember átlagdolgairól esik szó itt nagyban, amely semmiségektől az átlagember olykor boldog, olykor boldogtalan, olykor pedig ezekbe a semmiségekbe bele képes halni.
Olyan téma és hang ez, mely nem szokatlan a kortárs amerikai prózában. (Hirtelen Nick Flynn Mocsokváros utcáin-ja - Another Bullshit Night in Suck City -, vagy a valami rejtélyes okból nálunk soha ki nem adott zseniális szerző, Douglas Coupland Eleanor Rigby-je jut eszembe.)
A Brooklyni balgaságok-ban Nathan Glass, az elbeszélő-főhős, "Az emberi balgaság könyve" című, készülőben lévő és amúgy talán érdektelen mű szerzője is - családnevéhez méltó módon - a társadalom, tágabb értelemben: az emberiség számára éppoly áttetsző, akár egy üvegdarab. Egy átlagember. Átlagtörténete szerint zsidó, nagyjából 60 éves, nagyjából túlélte a rákját, elvesztette a feleségét és a beszélő viszonyát a lányával (előbbi elvált tőle, utóbbi soha nem is került igazán közel hozzá), nagyjából meghalni költözik Brooklynba. Közben Nathan, talán saját tudta nélkül, azt a kevéske lehetséges boldogságot kutatja, ami megszépíthetné hátralévő éveit. Brooklynba költözve felveszi a kapcsolatot Tommal, az unokaöccsével, aki pillanatnyilag egy antikváriumban dolgozik, noha szellemi képességei szerint ennél jobb sorsa hívatott. Tom eszerint szintén parkolópályán van. Auster új regényének ők a főhősei - amennyiben lehet őket egyáltalán ezzel a titulussal illetni. Járulékos, ám csak kevéssel mellékesebb halmazt képez a családjuk többi tagja, valamint a barátaik.
Mindjárt a legjobb barát: Harry, a Brightman Padlás nevű antikvárium tulajdonosa, Tom főnöke, egy korosodó, meleg férfi, akit egész életében a pénz és a szerelem hajszolása visz a bajba; kifelé jövet egy képhamisítási ügyből, amely számára börtönnel végződött, befelé tart egy kézirat-hamisítási ügybe, amely áttételesen bevégzi az életét. És ott van hármójuk játékos vágyképe: a "Hotel Egzisztencia", egy elképzelt Éden, a keresett, de soha el nem ért, idilli környezet, ahol végre révbe érhetnének, ahol a kezükbe vehetnék a sorsukat. Ám ezt, mivel a mű e témát tekintve az amerikai regényhagyomány méltó folytatója, hőseink nem érhetik el.
A többi szereplő sem kevésbé szerencsétlen; az ő dolguk is leginkább az volna, hogy eddigi életükből kikövetkeztessék, mi dolguk is a világban. Tom testvérét, Aurorát (Rory) is megviselte az élet. Csavargóvá züllött, belecsúszott a drogba, a pornóba, szült egy lányt, Lucyt, de pontosan nem tudni, kitől, majd hozzáment egy gyakorló elmebeteghez, aki a számtalan amerikai reformegyház egyikében keresi a megnyugvást, amit családjára is rákényszerít. Miután Roryt az ostoba és perverz "egyházfő" szexuálisan meggyalázza, a férje ráadásul fél évig - mivel a bűnt neki tulajdonítja - fogva is tartja a saját lakásukban, ahonnan alig tud csak megszabadulni.
És minden és mindenki (a bölcs) Nathan felé konvergál. Mintha neki, aki "túlélte a halálát", kellene megoldania a többiek életét. És ez valamennyire sikerül is. Harry abba hal bele, amibe tulajdonképpen bele akar halni. Tom megtalálja a neki szellemileg megfelelő társat, és Nathan is örömre lel egy korosodó özvegyben, akinek a lánya Aurorával teljesedik ki egy leszbikus szerelemben, valamint megszületik Nathan és lánya közt is a közös hang. És még csak le se lövöm a poénokat, mert azok nincsenek, mert ez a regény egyáltalán nem a megoldásokról szól, inkább a problémák felvonultatásáról - afféle végtelenségig folytatható enumeráció -; semmi értelme nem volna hát egy recenziónak elhallgatni a cselekmény fontosabb mozzanatait: aki ezekért olvassa, az csalódni fog ebben az Auster-műben. A regénynek ugyanis nincs egyetlen valamirevaló fonala, inkább a kisszerű sorsok mormolása áll össze nagyobb, életszerű összhangzattá, így az olvasó jussa nem is annyira egy történet, mint inkább egy zsáner korunk Amerikájáról, egy kegyetlen, de valóságszerűen mozgalmas életkép.
Nathan a végkifejlet felé haladva ezeket mondja: "Senki vagyok. (...) Végül mind meghalunk, és amikor a testünket a földbe temetik, csak a barátaink és rokonaink tudják, hogy elmentünk. A halálunkat nem jelenti be rádió vagy tévé. Nem lesz gyászjelentés a New York Times-ban. Senki nem ír rólunk könyvet. Ez a hatalmasok és híresek kiváltsága, a rendkívüli tehetségeké, de ki akarna életrajzot kiadni a hétköznapi emberről, a meg nem énekeltről, a munkásról, aki mellett elmegyünk az utcán és észre sem veszszük? A legtöbb élet eltűnik. Az ember meghal, és apránként élete minden nyoma elkopik." (323. o.)
És hogy meglegyen a kontraszt, betekintést nyerünk a kor, az ezredforduló lényeges dolgaiba - az "elcsalt" amerikai választásoktól a 2001-es merényletig, a World Trade Center lerombolásáig. Sőt, Tom irodalmi érdeklődése nyomán felvillan a nagy szerzők nagy irodalma, főként Kafka és Poe, ám ahogy velük kapcsolatban is legtöbbnyire csak az életrajzi anekdotákig jutunk, úgy a nagypolitika, a gazdasági és háborús helyzet is csak foszlányokban, az átlagember tekintetén átszűrve keveredik az elbeszélésbe. Világossá válik, hogy a "fontos" nem való a köznek, az átlagembernek, neki inkább valamiféle szimuláció a kenyere, valamiféle fogyasztható szolgáltatás a nagy dolgokkal kapcsolatban, amit ha meg akar, meghall a közvetítő médiumokból. Vagy, hogy ugyanez az átlagember, bármily liberális is a kor, a vágyak és perverziók elfogadása tekintetében, mindig a szenvedélyeinek rabja, azokat le nem győzheti, nyakig süpped a saját életébe, és még csak annyi vigasza sem lehet, hogy amit tesz, az valaki(k) számára valamikor tanulság.
Erasmus írja a Balgaság dicséretében: "[Jupiter] Az észt a fej kis szögletébe száműzte, és a test többi részét egészen átengedte a szenvedélyeknek. Aztán szembehelyezett az ésszel két erőszakos tyrannust: a haragot, mely keblünk fellegvárában trónol, s megszállva tartja magát a szívet is, az élet forrását. Valamint a kéjvágyat, mely a test birodalmán szélesen uralkodik, az ágyék alsó határától kezdve. Hogy kettejük csapataival szemben mennyit ér az ész, a mindennapi élet eléggé bizonyítja: az egyetlen, amit tehet, hogy rekedtre kiabálja magát, miközben az erény szabályait követeli."




PAUL AUSTER 1947-ben született, középosztálybeli családban, Newarkban, New Jerseyben. Szülei nem éltek boldog házasságban. A válásuk és a középiskola befejezése után Auster európai körútra indult, járt Olaszországban, Spanyolországban, Párizsban, és meglátogatta Joyce Dublinját - mindeközben már egy regényen dolgozott. Visszatérése után elkezdte a Columbia Egyetemet.
1966-ban ismerkedett meg - a szintén író - Lydia Davisszel, akit feleségül vett 1974-ben, később elváltak. Angol és összehasonlító irodalomtudomány szakokon diplomázott 1970-ben. Verseket, esszéket, regényeket, filmforgatókönyveket ír, filmet rendez, és franciából fordít prózát és verseket is. Brooklynban él a második - ugyancsak író - feleségével, Siri Hustvedttel, akit 1984-ben vett el. Két gyermeke van.
Jelenleg Travels in the Scriptorium című regényén dolgozik, amely várhatóan 2007-ben jelenik majd meg, valamint filmet készül rendezni The Inner Life of Martin Frost címmel még az idén, amely Az illúziók könyve című saját regényén alapul. Szintén filmváltozat készül A végső dolgok országában című művéből 2007-ben, Alejandro Chomski rendezésében.

(Sárközy Bence, Könyvkelző 2006. április)