OROSZ „JÁNOS VITÉZEK”

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Már-már megoldhatatlanul nehéz feladatuk lesz azoknak a majdani lexikonszerkesztőknek, akik egy-két frappáns mondattal el akarják helyezni Vaszilij Pavlovics Akszjonovot az orosz irodalom történetében, jellemezve életművének fő tematikáját és stilisztikai jegyeit. Akszjonov ugyanis az olyan írók sorába tartozik (s hadd tegyem hozzá: nem túl hosszú ez a sor), akiknek eszük ágában sincs még egy-két bőrt lenyúzni valamelyik különösen sikeres, az olvasói ízlésbe vagy kritikusi elvárásokba különösen beletrafáló művükből: minden új regénye meghökkentően új utakat nyit nemcsak a személyes életműben, hanem az orosz irodalom egészében is…

Mert hogy az idén hetvennégy éves Akszjonov beírta magát az irodalomtörténetbe, az már egész biztosnak látszik: ha a zavarba ejtően sokszínű és terjedelmes életműből csak a mára félklasszikussá vált műveit említjük, az Ozsog (Égési seb) című szürrealisztikus regénye a hatvanas évek orosz értelmiségi létének legmaradandóbb krónikája, szuggesztív látlelet arról, hogy erkölcsileg és egzisztenciálisan milyen hatással volt a magyar forradalom leverése és a prágai tavasz az orosz gondolkodó emberekre; az Osztrov Krim (Krím-sziget) fantasztikus történet, amelyben a szerző elképzeli: milyen lehetett volna egy orosz polgári társadalom, hogyan alakult volna Oroszország története Lenin és a bolsevikok nélkül: pontosabban, ha a regényben szigetként elképzelt Krímben a nagy Szovjetunió mellett létrejön egy kis szabad köztársaság… A kilencvenes évek elején, majdhogynem írói melléktermékként, a XX. századi orosz történelemről filmsorozatot készítő amerikai tévé felkérésére írt Moszkvai történet pedig úgy ábrázolja, már-már enciklopédikus teljességgel a Szovjetunió történetét (a NEP korszakát, Sztálin hatalomra jutását, a kolhozosítást, a lágervilágot, Beriját, a háborút, a nagy csatákat, az orvospert…), hogy Akszjonov az amerikai átlagolvasó- és tévénéző igényeit kielégítve hozott létre új műfajt: „a XX. század Háború és béké-je”, ahogy több amerikai kritikus is áradozott a regényről, kétségkívül felidézi Tolsztoj remekművét, ugyanakkor a szappanoperák szabályainak is tökéletesen megfelel: a véres történelem giccses melodrámákkal elegyedik.

Minden sokszínűsége, kategorizálhatatlansága ellenére azért persze ki lehet emelni ebből az életműből (melynek magyarul csak elenyésző töredéke jelent meg) olyan poétikai és szemléleti motívumokat, amelyek hol harsányan, hol csak vízjelként, de szinte minden Akszjonov-írásban megtalálhatók. Ilyen talán az „élet a Csizma alatt” motívuma… Szolzsenyicin mondta egyszer az 1984-ről, hogy Orwell nem érti: a Nagy Testvér Csizmája alatt is van élet. Akszjonov művei talán leginkább ezt a vérbő, szenvedélyektől, erotikától izzó orosz életvilágot ábrázolják: gyakran ír például az ötvenes évekbeli orosz jampikról (a „sztyiljagákról”), akik a legkomorabb sztálinizmus idején is élték a maguk kissé bumfordian „menő”, de mégiscsak egészen nyugatias szemléletű, bulizós életét. Imádják a dzsesszt. Imádják a szexet. Idegen tőlük minden prüdéria, és úgy érzik, övék az egész világ. Ugyanakkor mégiscsak nagyon oroszok: s afféle orosz „János vitézek” kerülnek ki belőlük… legalábbis az író fantáziájában.

Mert ez a másik erőteljes motívum: hogy az író legelragadóbb hősei afféle XX. századi orosz „János vitézek” (egy kis szupermenbeütéssel): Akszjonov – aki egyébként is hasonlít Petőfire, még talán fizimiskában is, de a mindig új témákat és új írói eszközöket kereső, világjáró és világhódító nyughatatlanságában mindenképpen – részben orosz patriotizmussal, részben a saját életének alakulásából fakadó kitörni vágyással alkotja meg ezeket a hőseit, akikből árad az erotikus vonzerő (és pillanatok alatt ledöntik a kifinomult, sikongató nyugati csajokat), vagy épp orosz őserővel, ököllel vagy hadosztályokkal vágnak rendet a világban.

A Kazanyban született író, aki hányatott kamaszkorában Magadanban is élt az anyja, az előtte Kolimán raboskodó Jevgenyija Ginzburg, az egyik legszebb lágermemoár (a Krutoj marsrut – magyarul „Erőltetett menet” vagy „Meredek út”) szerzője mellett, az ötvenes években aztán maga is „jampi” lett, a korszak orosz fiataljaihoz hasonlóan álmodozott a Nyugatról és a Nyugat meghódításáról… S talán ez az alapélmény szublimálódott később olyan alakokká, mint például a Moszkvai történet-ben Nyikita Gradov tábornok, aki szinte egymaga fordítja meg a már-már elveszített háborút, s vezeti az orosz csapatokat Berlinig…

S efféle János vitézek, orosz bogatir-ok Akszjonov új regényének, a Volterjánosok és volterjankák-nak a hősei is: Misa és Kolja, két fiatal hadnagy, akik 1764 áprilisában, Nagy Katalin uralkodásának harmadik esztendejében Párizsba mennek, hogy felkeressék Voltaire-t, átadják neki a cárnő ajándékát, és meghívják őt egy találkozóra. Misa és Kolja Oroszország legbelsejéből, mégpediglen a rjazanyi guberniumból származának (hogy felvillantsuk ennek a „régimódi regénynek” a stíljét: mert a szerző akképp, s éppoly bohókásan játszadozik itt a nyelvvel, a XVIII., avagy „gáláns” évszázad nyelvi megidézésével, miként tán Esterházy a Tizenhét hattyúk-ban avagy Weöres a Psyché-ben), tehát – franzúc módi szerint – ez a Nicolas s Michel, a két jó barát küldetésüket megannyi szerelmi s harci kalandon keresztül véghez is viszik: s miután nyélbe ütnek egynémely bájos kursfürtinecskéket (kiknek életét később is lesz szerencséjük megmenthetni), nyélbe ütik a Voltaire-rel való megállapodást is…

Nos, tehát, visszazökkenvén immár (némi nehézségek árán, mert oly jól esnék így, a gáláns kor stíljében beszélni tovább is) szárazabb korunk szárazabb nyelvezetébe: egy Dánia melletti szigeten létrejön a találkozó Voltaire és Nagy Katalin megbízottja, Von Figin között… s miközben ők ketten mély filozófiai beszélgetéseket folytatnak, hol Isten mibenlétét, hol az orosz jobbágyfelszabadítás esélyeit firtatva, s még némi flört is kerekedik köztük, amin Voltaire váltig csodálkozik, hiszen eladdig sohasem érzett magában homoszexuális hajlamokat (de aztán kezdi gyanítani, hogy Von Figin maga Katalin lehet, álruhában), egyszóval míg e világtörténelmi jelentőségű (ám a való történelemben, sajna, soha meg nem esett) találkozó zajlik, két orosz János vitézünk tovább vitézkedik a nemzetközi diplomáciai bonyodalmakat kiváltó Voltaire—Katalin találkozó miatt kirobbant „voltaire-i háborúkban” – avagy tán csak féktelen fantáziájukban. (Szexuális kalandjaikról nem is beszélve immár – csigázandó az olvasót, csak annyit mondanék: valának azok is, s bőséggel.)

És így tovább… Akszjonov – s a fordító, Soproni András hatására – az ember már-már szeretne visszacsöppenni az időben a XVIII. századba – részint Katalin ágyába egy éjszakára (oly gusztussal vannak megírva a nagyétkű cárnő légyottjai kegyelt gárdistáival), részint abba a nyelvbe, mely, lám csak, milyen hajlékony s elegáns bír lenni… szinte önmagát fogalmazza… vagy mintha az ember csak médium volna, melyen valamiféle isteni szó áramlik keresztül.

S ha már Istennél tartunk… Nem mintha föltétlen fölmerülne egy ilyen sziporkázó nyelvi leleményekkel, történelmi erudícióval és mind pikáns, mind véres kalandokkal teli remekmű esetében a „mi végre” kérdése, de azért mi merítsük csak fel: mármint – hogy mi végre írta vajon Akszjonov ezt a regényt? Mármint azon kívül, hogy egyszer régen borsos áron megvette egy antikváriumban Voltaire és II. Katalin levelezését, és olvasgatván, azt gondolá, hogy lám csak, ez a téma jó lesz egy regénynek… Meg talán azt is gondolá, hogy kiélhetendé benne minden nyelvi pajkosságát. És írni kezdé, és látá, hogy nehéz lesz, és mindenfélét el kell még olvasnia hozzá a korról, de jó lesz… És végül bizonnyal, ahogy elképzelem, bébújva fantáziám szerént Akszjonov elméjének surrogó fogaskerekei közé, azt is gondolá, hogy amit Istenről kitöprenkedék, azt is elmondhatná ebben a könyvben.

Mert az orosz író, ha így, a cikk vége felé már kénytelen-kelletlen sommás tömörségre törekszünk, az, aki mindig Istenről (is) gondolkodik. S Akszjonov szinte észrevétlenül, hallatlan eleganciával zúzza ízzé-porrá művében a nagy Voltaire istentagadását – mert egyik „János vitéze”, Kolja minden egyéb csudás tulajdonsága mellett még a jövőbelátás képességével is rendelkezik: Isten kiválasztottja talán, akinek az megsúgja, mit hoznak majd az eljövendő századok… s hogy Őt nem lehet csak úgy félresöpörni: s a Biblia szavait lehet így meg úgy csűrni-csavarni, de a Lényege változatlan. És Voltaire-t Kolja legyőzi a filozófiai párviadalban… hogy aztán összebarátkozzanak a túlvilágon. Mert, persze, végül is ki tudja?

(M. Nagy Miklós, Könyvjelző 2006. október)