SZIVÁRVÁNY OLAJBAN

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Willian Styron: Feküdj le sötétben

„Ha írók volnánk, le kell adnunk írásunkat. Styron a legnagyobbak egyike, íme, leteszi a garast ismét asztalunkra. S nem adta lejjebb."

T. D. William Styron (1925–2006), a Fitzgerald– Faulkner–Hemingway utáni nemzedék egyik legnagyobb írója. Életműsorozatát a Feküdj le sötétben című első regényével indította útjára az Európa Könyvkiadó, azzal a művel, amellyel Styron 1951-ben berobbant az amerikai irodalomba.

Rendhagyóan a formát…! Tehát… Mondattam volna: „Kelj fel félhomályban.” Netán: „Halj meg élve, élj holtan.” Mert a most már a legnagyobbak közé felnövekedett amerikai prózaíró, William Styron regénye ilyesmiről szól. Témája nem csekélyebb, mint nyersen az élet-halál, vonatkattogásban és szénporban, örök-ragyogású amerikai Dél-világban, szeretetremény- semmi háromszögében… és folytathatnám. A nekünk oly roppant teljességnek vizualizált Amerika az 1945–50 közötti években efféle (is) volt, tudni valóan, most már: tört sorsok a világvezetés gazdagságában és torz mivoltában, a lélek teljességének „úrfelmutatása” a pusztulásban… s megannyi ellentét. Styron könyve méltóképpen példázza magát „a Nagyszabásút”, de nem a görögös katarzis jegyében, nem a tragédia általi megtisztulásban. A tragédia halála ez inkább, melynek része a halál tragédiája is. Egy öngyilkosság megrázó története a könyv, de ha csak ennyi lenne, nem kellene korszakosnak neveznünk.

Holott Styron könyve korszakos, része egy korszak alkotódásának, felülmúlója az „objektív” világ adottságainak, vagyis ezek elismeréskényszerének. Szivárvány, szív-zárvány az olajban, a városok közti vonatkattogásban, az évszakok dermesztő változásában, a lélek fásuló reményeiben – az irodalom diadalával. De hogy ezt a diadalt egyáltalán említenünk kell, a szakmai becsület jegyében, szinte szégyenkezünk. Ennyi borzalom az életről, tisztességgel, hitelesen – ami ez a könyv! –, és közben „diadal”…

Remek összefoglalás a kötet ismertető szövege. Elhelyezi, bár ezzel vitatkoznánk is, Styront a Fitzgerald–Faulkner–Hemingway hármasba, a huszadik század kiemelkedő amerikai íróinak külső és új pályájára… de itt, az elkárhozott nemzedék utódfigurájának, a regénybeli öngyilkos hölgy, Peyton Loftis történetében csak másodlagos érvénnyel szabad néznünk az elkopott „elveszettek” fogalmát.

Mert nem kétséges, Fitzgerald hősnőinek lelki bonyodalmassága, elvékonyodó szellemhártyarétegződése benne van Peyton Loftis személyiségében. Faulkner végzetszerűsége, bár az „onnét” ismert züllötten nagy erők játéka nélkül, tettenérhető, regisztrálható. Hemingway már inkább csak a teljesség okán van jelen a besorolásban: a daraboltságnak, a kihagyásos stílusnak nyoma sincs a Styron-sztori szövedékében… hagyjuk mégis, teljesen világos, hogy Dreiser, Steinbeck stb. sokszor meddő realizmusa nem folytatódott, az amerikai Nagy Érzékenyebbek követője a máskülönben egy ízig eredeti Styron… távol a salingeri, pinchoni szellemvilágtól… igen, Styron megvalósította az olvasmányosság diadalát, melyet különben a részletek gyötrelmes figyelembevételével ér el… itt mindenkiről megtudunk minden tudhatót, belehelyezve látjuk az alakokat – a főhősnőt – a családi rémségekbe, a köznapi életbe, miközben a könyv mottójának drabális légiessége (Pilinszky: „… a pórusok brutális csipkefátyla..”) terjeszti kíméletlen angyalszárny-törvényét a történések fölébe. Nem lehet véletlen, hogy oly sok félmúltbéli nagy regény (például Graham Greene-től A csendes amerikai) indít halhatatlan, hallatlanul megjegyezhető, karizmatikus idézettel. Ebből a szempontból akkor…

…igen, akkor ez a gyomorig gyötrelmes regény, ez az élet-halál történet tele van lírával. Ahogy a Nagy Hármasság is tele volt. Faulkner–Hemingway–Fitzgerald. Ahogy az életet az idézett Sir Thomas Brown (nekem: „ki az?”) félálomnak, balga bukdosásnak nevezi, Vörösmartyt idézi szívünkben, hogy az emberfaj sárkányfogvetemény… nincsen remény… miért, Peyton Loftis számára volt? És itt boncoljuk még a kérdést.

1. Az elveszett nemzedék, az olajfoltos-olajfontos ipari szupertársadalom halálos árnya nehezül tényleg túl sokakra?
2. Átöröklés vagy társadalmi meghatározottság?
3. A szívünkben, isten-adta létezésünkben (vagy ide a földre vetett anyagiságunkban) hordozódnak azok a csírák, melyek egy igazságügyi laboratóriumban kimerítve oly borzadályosan eszik le a csontról a húst? Életünk kimerevítettsége már a férgek eljövendő nyüzsgése?
4. Mert mi másról vallanak az öngyilkosok az „Élet” nagykohójába elégni bukva?

S így tovább.

Mitől olyan sodróan vonzó ez a matériájában tulajdonképpen elviselhetetlenül súlyos könyv? Tárgyának konkrétumaival átverve… anyagiságában kirészletezve… mitől olyan szédülten emészthető, miközben súlyába belehalunk?

Miért lehetetlen az ólomsúly?

Mi az a bűvölet, hogy teljesítménynek sem érezzük a vigasztalan végigolvasást, de átszellemülésig se jutunk?

Styron különleges nagysága, hogy ezeket az elemeket, elemiségeket Hemingway stílusának, Fitzerald lelkének, Faulkner natúremberségének kérdései és készletei nélkül nyersen zabáltatja velünk, semmi vigaszt, jóllakást nem ígérve.

Nem segíti anyagcserénket.

Rideg… semmit sem tudunk meg kész anyagként.

Szabadnak hagy meg minket. Mi lássuk, ám. Jussunk valamire szivárványolaj matériákból.

Az öngyilkos nő borzadályos túlfinomultsága és nyers „kitenyésztetlensége”, kiszolgáltatottsága afféle új Bovaryné képlet.

Csak nincs francia kisváros hozzá.

Nincs Bovary úr.

A kidobottság még a lázadás lehetőségét is kizárja.

A bepörgöttség az összes külső ajtót bevágja.

A környezet félművelt beszéde annyit nem ad, hogy a halállakoma után legalább takarítást remélhetnénk.

A szekták, a görcsös eszme-elképzelések tobzódása a környezet. Habjába fúl, aki „más”.

Ha a görögség világába egy (déli? mindegy) amerikai kisvárost odahelyezhetnénk, az lenne a mi öngyilkos hősnőnk környezete.

Ahol apa és anya, elképzelt (el sem képzelhető?) boldogság ugyanannyi, mint az élet iparűzése. Ahol észre sem veszszük gépi mivoltunkat. Ahol Sir Thomas Browne szavai lidércnél lidércesebbek már, visszalapozva: „S mintegy a halál óhatatlanul is” az élet fénye (változtatás tőlem, TD), „s ily módon hamarost sötétben fekszünk le, s lámpánk hamvába fúl… minthogy a halál kísért haldokló emlékekkel…” Satöbbi. „A nappali lét álom és balga várakozás.” Mi a remény, mégis? Hogy jómagam, e sorok írója, küzdelem lehetséges társa vagyok, mert hogy járásom elhagy, lábizmaim kővé merevülnek, de autóbuszról lelépve a kerekek alá nem zuhanhatok… le kell adnom írásomat.

(Tandori Dezső, Könyvjelző, 2010. június)

A FORDÍTÓ

„Göncz Árpád egy kisebb könyvtárra való angol és amerikai regényt és elbeszélést ültetett át magyarra, közöttük Faulkner, Updike, Lowry és Styron műveit, továbbá Tolkien világhírű munkáját, A Gyűrűk Urát. Emlékezetem szerint ezzel a tolmácsolásával aratta legnagyobb fordítói sikerét. A műfordító személyét ugyanis, legalábbis a mi irodalmunkban, amelyben az idegen nyelvekből átültetett művek korpusza az eredeti magyar művekével vetekszik, csak ritkán szokás megjegyezni. Göncz Árpád tolmácsolásai azonban olyan hajlékonyak, színesek és gazdagok voltak, hogy még az az olvasó is rálapozott a fordító nevére, aki máskülönben nem érdeklődött az idegen remekművek magyar megszólaltatója iránt.”

Pomogáts Béla

KULCSMONDAT

Göncz Árpád egy 1989-es nyilatkozatában a kiváló amerikai íróval, William Styronnal történt találkozásáról a többi között a következőket mondta: „Amikor megismerkedtem William Styronnal, elmondtam neki, hogy egyik írásom, a Sarusok, csak úgy jelenhetett meg (1974-ben – a szerk.), hogy a kiadó igazgatója mindenképpen ragaszkodott egy mondat kihúzásához. Ez a regény kulcsmondata volt. „Több igazság közül mindig az üldözött igazság az igazabb". Styron erre azt mondta: ’Istenem, de jó maguknak! Hogy az államhatalom képes egyetlen mondat ellen harcolni! Én bezzeg mondhatok, írhatok akármit, a kutya se figyel oda.