PAULA TROUSSEAU ÉN VAGYOK

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Christoph Hein: Paula Trousseau

Frau - csupán ebben a német szövegek magyarra fordításakor rendre oly sok nehézséget okozó rövid szóban, pontosabban a kis szócska elhagyásában különbözik a könyv magyar címe a német eredetitől. Az Európa Könyvkiadónál a címadáskor úgy döntöttek, felesleges a „Trousseau asszony" vagy a „Trousseau-né" változataival vesződni - igen helyesen, hiszen bármelyik megoldás, túl azon, hogy eltörölte volna az egyedi csengésű, a regény tényleges szövegében fontos szerepet játszó, funkcióval bíró keresztnevet, a Paulát is, eléggé keresetten vagy pontatlanul hangzott volna. A „Trousseau asszony" germanizmusnak hat, az „asszony" szó a magyarban egyébként sem feltétlenül fejez ki házastársi viszonyt, inkább életkort jelöl. A „Trousseau-né" pedig, noha Kosztolányitól, Németh Lászlótól a Flaubert-t fordító Gyergyai Alberten át Darvasi Lászlóig sokan használták szépirodalmi szövegben a feleségnév-formát, sokszor nem is ironikusan és nem egyszer címként is, mégiscsak valami olyasféle anakronizmust hordoz, ami ehhez a nagyon modern szellemű regényhez egyáltalán nem illik. Annak ellenére sem, hogy cselekménye nagyrészt olyan időkben játszódik, amikor fiatal nőknek más lehetőség híján hivatalosan be kellett érniük a férjük nevével. A német olvasó feltétlenül előnyben van: a „Frau" előtag első pillantásra jelzi azt a státust, érzékelteti a társadalmi elfogadottságnak vagy szociális rangnak azt a formáját, amelynek legalább szimbolikus elnyeréséért e regény hősnője oly ádáz harcot vív a regény lapjain. Ugyanakkor nyereség is a magyar verzió, hiszen Christoph Heinnek ezt a nagyszabású mesterművét a címeikben mindössze a főhős szabatos megnevezésére szorítkozó klasszikus prózák közé, a Tom Jones ok, a Kohlhaas Mihály ok, az Anna Kareniná k, s hogy egy magyar példát is említsek, az Égető Eszter ek társaságába sorolja.

Az 1944-ben született Christoph Hein olyan kortárs író, akit szócikkel tisztel meg a tizennyolc kötetes nagy Világirodalmi lexikon. Nem az 1975-ben megjelent negyedik kötetben persze, Grog és Ilv között (ehhez nagyon a pályája elején járt még Hein), hanem a félig-meddig kényszerből, az évtizedekig elhúzódó lexikon gyors lezárásaként összekapott 1996-os pótkötetben; a szócikk szerzőjének ily módon már nem is kellett őt keletnémet íróként elkülönítenie. A rendszerváltást és a német újraegyesítést megelőző bő tíz évben Christoph Heintől mindenesetre két regény és egy novelláskötet is megjelent Magyarországon. Mi több, irodalmi értelemben, egykori országából és generációjából alighanem egyedüliként, túlélte az egyesítést, s a 2000-es évek második felében az Európa Könyvkiadó jóvoltából újra megvetette nálunk a lábát: a Régi tangó (2006) és a Honfoglalás (2008) után a Paula Trou­sseau immár Hein harmadik magyarra fordított regénye az újabbak közül.

Mind a három igen karakteres szépirodalmi munka, egymásra nem hasonlítanak, egymást nem ismétlik, és más-más szemszögből, más-más eszközökkel mutatják meg annak az életnek egy-egy szeletét, mely az egykori Német Demokratikus Köztársaságban folyt. A Régi tangó tragizálóbban és ironikusabban, a Honfoglalás heroikusabban és elnagyoltabban, a Paula Trou­sseau összetettebben és kifinomultabban, mint a másik kettő, de mind a három vérbeli kísérletező kedvű elbeszélő műveként. Az időben legkésőbbi Paula Trousseau (németül is mindössze három éve, 2007-ben jelent meg) nemcsak a legterjedelmesebb, de talán a legnagyratörőbb mű is a trióból.

Művészregény egyfelől, hiszen a főhős kislánykori vágyakozását teljesíti be, mikor újdonsült férje és családja tiltakozása ellenére festőnövendékként elkezdi tanulmányait a berlini képzőművészeti főiskolán. Bizonyára olyan olvasója is akad (és bizonyára nem Magyarországon), aki a regény művésztanár szereplőit vagy a lapjain fel-feltűnő festőket-szobrászokat, színészeket, filmeseket, galériaigazgatókat, kritikusokat, könyvkiadói szerkesztőket, akár magát Paula Trousseau-t is könnyedén meg tudja feleltetni a korabeli keletnémet művészeti szcéna különféle résztvevőinek. Ennek a játéknak azonban mégiscsak kicsi a jelentősége, hiszen az író jól láthatóan arra törekszik, hogy ezt az egész kis univerzumot eltávolítsa önmaga valóságos mivoltától, és háttérbe szorítsa mindazt, amit az agyonellenőrzött, ideológiailag szigorúan kontrollált NDK-s kultúráról ma gondolhatunk. A regény művésztársadalma éppenséggel egyfajta búvárharang alatt él, védettségben, hozzávetőlegesen szabadon, hogy annál élesebben, durvábban hassanak a külvilág betüremkedései ide azokban a helyzetekben, amikor erre egyszer-másszor sor kerül.

Ezt a különleges, tompított aurát feszegeti, mozdítja el, billenti ki, forgatja át másfelől az, hogy a Paula Trousseau nő-könyv, nő-regény, női elbeszélés, a konvencionális női szerepek néha legvégsőkig vitt számbavétele, valóságos epikus katalógusa, leltára mindazoknak a nehézségeknek, melyekkel az olyan egyszerre több normát szegő nőnek, mint amilyen Paula, a letűnt keletnémet világban szembesülnie kellett. Mintha Hein számára sokkal jelentőségteljesebb lenne, hogy férfiként hitelesen írja végig azt a női történetet, melyben a korlátokat a társadalmi nem elé emelt kényszerek, az ezzel járó pszichózis jelentik, mint hogy ítéletet mondjon egy másik súlyos korlát, a művészetet, a művészi szabadságot, végső soron a legelemibb emberi jogokat sértő cenzúra felett. Mindennek elválaszthatatlan része, hogy Christoph Hein leleményesen és mesteri módon bánik a maga választotta epikus-narratív technikákkal, és eredendő érzéke van hús-vér figurákat hús-vér jelenetekben hús-vér élettel megtölteni.

A könyvet például olyan különös csavarral indítja, amit azután, ez az olvasó érzése, nem hajlít ki belőle, hanem termékeny feszültségként a legutolsó oldalig benne hagy. A nyitófejezetben, a regény megírásának jelen idejében Sebastian Gliese irodájában járunk, akit éppen a francia rendőrség egyik tisztviselője próbál utolérni telefonon, hogy felvilágosítást kérjen tőle Pauláról. Gliese különleges helyet foglal el Paula életében: Paula mindenkor az egyetlen olyan férfiként emlegeti, akivel szívesen időzött együtt, őrangyalaként tekint rá, s bár ennek az együtt töltött időnek a már-már idealizált érzékeltetése fel-felbukkan a regény lapjain, sehol nem tudunk meg többet a körülményeiről. A telefonhívás Paula halálhíréhez vezet, Gliesénél rövidesen megjelenik Paula fia, Michael, és kiderül, hogy Paula végrendeletében minden képét, rajzát, vázlatát a férfira hagyta. Gliese, miután Paula fiának értésére adja, hogy nem tud mit kezdeni a hagyatékkal és nem is tart igényt rá, aktív szereplőként kilép a regény világából. Valamiképpen mégis ott marad: kiötlője mintha a mindenható elbeszélő kötelezettségeit tartaná fenn számára a legvégsőkig.

A regény ilyenformán átugorja az ekkora terjedelmű prózáknál szokásos beavató szakaszt, a rövid felvezetés következtében azonnal és észrevétlenül a Paula Trousseau világának a kellős közepében, Paula életének nagy kérdéseinél járunk. A regény a második fejezetétől kezdve egyes szám első személyű, az eseményeket lineárisan követő önéletírássá változik. Ezt a szöveget töri meg néha egy-egy harmadik személyben elbeszélt fejezet, melyek mindig a háború utáni Kelet-Németország idejébe, Paula gyerekkorának jeleneteihez térnek vissza. Sejthető, s a szöveg egy későbbi pontján világosabban is történik rá utalás, hogy az egyes szám első személyű elbeszélés tulajdonképpen a talált kézirat konvencióját, a narratológiában ugyancsak klasszikusnak számító mintát kelti életre. Paula a legapróbb részletekre kiterjedő önéletírása valójában számadás, magyarázat, bocsánatkérés, a föloldozás és az engesztelés felé vezető út része. Ám hogy ez kinek és miképpen szól, az e helyen maradjon a könyv olvasóinak fenntartott titok.

(Csuhai István, Élet és Irodalom, 2011. január 16.)