AZ ÁLOM ÉN VAGYOK

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Antonia Fraser: A Napkirály és a hölgyek

XIV. Lajos a Bourbon-ház leszármazottjaként született több mint két évtizedes gyermektelenség után. Ilyen régen múlt korról persze kevés tökéletesen biztos állítást lehet jól védeni, így a korabeli forrásokban már az 1638- ban született trónörökös apjának személyéről is egymással ellentétesen nyilatkoznak: bár elfogadott, hogy az ötéves korától haláláig hetvenkét éven át uralkodó sarj a papírforma szerint XIII. Lajos fia, de több gyanús jel is utal arra, amit egyesek ugyanis állítanak, hogy a tényleges apa egy bizonyos Charles de Batz-Castelmore d'Artagnan volt. Mindez persze csak azért érdekes, mert Lajos személyében egy igen magabiztos uralkodó került trónra, aki olyan elképesztő módon tudta az érdekeit érvényesíteni, amihez alig van fogható: az ember szeretné érteni, honnan eredhet a féktelen bírvágy, ami hozzávetőlegesen egész Európára igényt tartott volna. Lajosnak Párizs a Fronde-lázadás miatt már tizenhat éves korára rosszemlékű hely lett, amint tehette, kivonult Versailles-ba – ahol szépen kivárta a lehetőséget, hogy megvalósítsa ízlésesen mutatós egyeduralmát. A versailles-i terepasztalon aztán idővel egy olyan pazar udvart épített és működtetett, ahol Mazarin halála, 1661 után megadatott neki a lehetőség, hogy mindent a maga elképzelései szerint tegyen, így ott a főuraknak a kezdetektől fogva jelen kellett lenni (ügyesen, szem előtt), nehogy megismétlődjön valami hasonló egybehangolt elégedetlenségi akció, mint korábban Párizsban.

Aligha van ember, aki ne tudná, XIV. Lajost Napkirálynak hívták – állítólag ő maga ötlötte ki ezt a találó nevet: az egyik legenda szerint ez csillagászati hasonlat volt, a másik szerint arra utalt az elnevezés, hogy a birodalmában mindig van hely, ahol süt a nap, de mondhatjuk utólag, akire az ő fénye sugárzott, az ki veszteséggel viszsza tudta azt tükrözni. XIV. Lajos pedig bizonyosan kedvelte a kellemes időtöltést, ezért megteremtette magának azt a színes kulturális életet, ami messze földön híressé vált – építészek, kertészek, zeneszerzők (mint Lully), színházi emberek (mint Moliére), festők, költők (mint Racine), mesterszakácsok tündököltek az udvarában; de tevékeny ember lévén nem vetette meg az izgalmakkal kecsegtető vadászatot sem, és rajongott a női nemért. Ez utóbbinál jobban csak a női igenért lelkesedett – Antonia Fraser könyve szerint méltán, mert, ahogy a regényeiről (és férjéről, Harold Pinterről) híres történésznő megírta az uralkodó szerelmi életének históriáját, abból az derül ki, hogy a francia király romantikus és nagyvonalú szerető volt, akinek szerencsésebb és okosabb volt igent mondani, mint nemet. A regény egy történelmi figuráról szóló korszak könnyen fogyasztható formája, amin átsejlik a kor ambivalenciája: a szépsége és csúnyasága is. Így a sok szerelmi szál kibomlása mellett megtudhatjuk, hogyan kezdett hozzá a király a kormányzat szisztematikus átszervezéséhez, hogyan bocsátotta el az államminiszterei nagy részét. Bár a Napkirály szerelmi életébe mélyebben beavat az írónő, de azért megtudjuk azt is, hogy a felfelé ívelő uralkodás kezdetén az államtanács ülésein az átalakítás idején már csak a három legfontosabb miniszter vett részt. Egyikük, Nicolas Fouquet pénzügyminiszter volt, aki 1661-ben meghívta Lajost a Vaux-le-Vicomte kastélyban rendezett ünnepségre. A miniszter mértéktelen fényűzésén felbőszült király még abban az évben utasítást adott Fouquet letartóztatására. Ha valaki, hát a Napkirály tudta, milyen drága egy fényűző mulatság; így a kegyvesztett pénzügyminiszter helyére aztán a hozzá feltétlenül lojális Jean-Baptiste Colbert-t állította. Fouquet ellen vizsgálat indult – mert rendnek kell lenni –, megvádolták állami pénzek hűtlen kezelésével, tudniillik királyi engedély nélkül végzett erődépítést. Ezt aztán felségárulásnak minősítették, és Fouquet élete végéig börtönben maradt.

A Napkirály ambíciózusan széles körben szerette volna azt a kultúrát elterjeszteni, amit az udvarában már megteremtett, így az általa felállított új kormányzat programjának célja a gazdaság és a tudományok fejlesztése és támogatása, valamint a közigazgatás mélyreható átszervezése volt. Azért, hogy tévedés ne essék, a király minisztereire támaszkodva saját kezében összpontosította a hatalmat. És mert minél több emberre szerette volna isteni fényét vetni, igyekezett a hatalma alá vonni minél nagyobb területeket. A kor szokásai szerint a legésszerűbb volt házassággal területeket nyerni, persze a keresztény világ elvárásai szerint csak egy potens hercegnőt vehetett feleségül bármelyik uralkodó, így Lajos is, ezért a többi vágyott területet kénytelen volt erővel megszerezni. A harcokban persze nem vett részt személyesen, de egy francia királytól ezt senki nem is várta el. Aranyéletében, hatalma teljében csodálatosan bőkezű volt, azonban ez a nagystílű élet másoknak – egyre több alattvalónak, egyre inkább – került keservesen sokba, s erre állítólag rá is ébredt a halálos ágyán, ahol serdületlen dédunokájának meghagyta, ne háborúzzon. A kis Lajos pedig méltó utód volt, tudta, mi a végakarat másik fele, amihez tartotta is magát, többek közt Madame de Pompadour karjaiban.

(Proics Lilla, Könyvjelző, 2011. január–február)