RÓKALYUK

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Per Olov Enquist: A Három Barlang Hegye

Egyszer egy osztálykiránduláson az erdő alján – a Bükk erdő szélén jártunk, nem az a Bükk, de hát mindegy is, minden város vagy falu határában van egy ilyen nevű erdő – az osztály a délutáni pihenőn szétszóródott. Néhányan eltávolodtunk a többiektől, minden különösebb cél nélkül, csak bátran elindultunk be az erdőbe. Hogy hogyan és mikor lettem figyelmes a rókalyukra, nem tudom. De egyszer csak ott álltam egy nagy, tátongó lyuk előtt, amiről már mindenki tudni vélte , hogy számtalan embert és gyermeket nyelt el, aki megközelíti, lecsúszik a lyukba, soha többé onnan ki nem kapaszkodik. A járat mellett több kisebb is látható volt, de középen egy igazán nagy, mély, sötét és gyilkos. A lyuk a föld gyomrába vezetett, az alján a számtalan elnyelt gyermekkel és felnőttel, akik kétségbeesve kiáltoztak, amikor a végzetes földnyíláson lecsúsztak. Szinte a hangjukat is hallottam. Ott álltunk, néztük némán a rókalyukat. Biztos voltam benne, hogy én leszek a következő. Nem tudom, hogy tértem vissza a többiekhez, de alig vártam a hazaindulást. Álltam és szemmel tartottam a láthatatlan rést, amelyet eltakartak a fák. Mintha attól félnék, hogy elém szalad és elnyel. Szédültem. Az erdő, a közeli vendéglő terasza úgy tűnt, mintha mindjárt felbillenne, én pedig örökre eltűnök.

Később sokszor kirándultunk még arra, hiszen a városhoz legközelebb eső erdő volt, de már amikor megláttam a vendéglőt az erdő szélén, megkaparintott magának a félelem.

Aztán legalább másfél évtized telt el, amikor végre megnéztem szemtől szemben. Ugyanolyan félelmetes volt, ugyanúgy tátongott és hívogatott, mint egy rossz démon. Láttam ugyan, hogy a kirándulócipőm sem férne bele, nem hogy az egész testem, nevetségesnek tűnt az egész. Ám az a félelem, amit akkor az a másodikos kislány érzett a rókalyuktól, a sötéttől, veszélyektől, föld alatti léttől, haláltól, nem oszlott el. Azt a kislányt nem fogta kezén a nagyapja, hogy segítsen legyőzni a rettegést. Pedig máshogy nem lehet szabad embereket nevelni.

Per Olov Enquist gyönyörűen és sok belső fénnyel, derűvel, humorral megírt könyve nem kevesebbet akar, mint kézen fogni a kislányt, kisfiút, ölbe venni őt, elvinni a Nagy Expedícióra, a nagy kalandba, segíteni legyőzni a félelmet. A félelmet, amiről azt hisszük gyerekként: medve, farkas, barlang, sötét, rókalyuk a neve. Aztán valahogy felnövünk és más neve lesz: megfelelés, kudarc, magány. Enquist annyi játékosságot és könnyedséget írt ebbe a gyermeki szemléletű könyvbe, hogy szinte felfoghatatlan, hogy mindezt egy ilyen kemény és szikár író írja, aki felnőtt könyveiben oly kíméletlen magával.

Önéletrajzi regényében, az Egy másik élet-ben a gyermekek – gyermekei – szinte semmi szerepet nem játszanak, bár a kép, amikor az író mezítlábas lábujját szopogatja a csecsemő, ő pedig írógépén dolgozik, megható. A Három Barlang Hegyé-ben is inkább a nagypapa szerepében látjuk. Ő, a vicces nagypapa, a gyerek igazi társa, segítője, pártfogója, és aki a felnőttek boszszúságára a gyereknek kakis-pukis viccet mond. A nagypapa mutatja meg a világot a gyermeknek. Például megtanítja neki, mi a feminizmus: „Gunilla feminista, magyarázta nagypapa, ami azt jelenti, hogy nagyapának kell takarítania, és soha nem kérdezheti meg, hogy «segíthet-e» a háztartási munkában, mert ez annyira magától értődik, hogy nem szabad megkérdezni sem.” Gunillát egyébként „nem zavarják a malac történetek, mert feminista”, tudjuk meg aztán. És némi történelmi beavatást is kaphatunk arról, hogy valaha a németek rossz emberek voltak, ám „ma már majdnem mind feministák, külön felszólítás nélkül is takarítanak, mondta nagyapa, de akkor, régen, gonoszak voltak, puskákkal lövöldöztek, és ezért erődöt kellett építeni, és védekezni kellett, amikor jöttek”.

Enquist életrajzában nincsenek fontos gyerekek, mint aki az apasághoz nem eléggé, de a nagyapasághoz már nagyon is felnőtt. Van azonban egy igazi, gyönyörű nagypapa-története. Amikor saját maga megértéséhez közelítve keresi, hogy neki, a messzi faluban született embernek miként és hogyan lett köze az íráshoz, művészethez. Rátalál egy nagypapára, aki foglalkozására nézve kátrányfőző és rókatenyésztő. Saját rókafajt tenyészt: keresztes rókákat. És egyszer, élete nagy pillanatában, a keresztes rókával hosszú útra vállalkozik: felutazik Stockholmba egy kiállításra. A faluból soha senki sem utazott még olyan messzire. Aggódnak érte, amikor nekivág a nagy útnak.

Ez a furcsa, kalandvágyó, rókatenyésztő nagyapa az író különös előképe. Azé az íróé, aki majd egyszer maga is nagyapa szerepben találja magát, kézen fog egy kislányt, hogy segítsen neki legyőzni a félelmét a krokodiltól. Attól a krokodiltól, aki apa ingéről mászott le és megharapta a fenekét. De a szülők nem hiszik el a krokodil-mesét, ahhoz egy nagyapa kell. A nagypapához pedig némi szerencse.

( Tompa Andrea, Diósdi László, Könyvjelző, 2011. április)