ARRA VÁRTAM, HOGY MEGÍRHASSAK EGY XIX. SZÁZADI REGÉNYT

Kattintson ide a könyv adatainak megtekintéséhez!

Szécsi Noémivel Szepesi Dóra beszélgetett

Nyughatatlanok címmel ízig-vérig XIX. századi nagyregényt írt a friss József Attila-díjas fiatal prózaíró. A Finnugor vámpír, az Utolsó kentaur és a Kommunista Monte Cristo után igazi meglepetés ez a több mint négyszáz oldalas mű, amelyben a szerző mai szemmel tekint a szabadságharc emigránsainak életére.

– Szerintem reveláció ez a regény! De a tőled megszokott ironikus, szkeptikus szókimondás helyett egészen más stílusban írtad.

– Kísérlet volt, szakítani akartam a manírjaimmal. Egyébként nagyon nehéznek bizonyult saját írói énemet kiszorítani a szövegből, valósággal viszkettem, hiszen szerettem volna fitogtatni a korszakról szerzett tudásomat, jó lett volna az olvasónak kiszólni, miként vélekedik az író, de ezt le kellett magamban gyűrnöm, megpróbáltam úgy mesélni, hogy a regényt szolgáljam. Minden íróban akad valamiféle narcizmus, rejtőzködő magamutogatás, hiszen meg akarja mutatni a gondolatait, a saját szellemi világát az olvasóknak. Én is nagyon vágytam rá, de itt nem engedtem meg magamnak.

– Mi lett az eredménye? Közvetlenül a megjelenés előtt milyen a viszonyod a regénnyel?

– Egyelőre távolságtartó. Mivel ez a könyv nem hasonlít egyik eddigi művemre sem, nagyon kíváncsi vagyok, hogy az eddigi hűséges olvasóim mit szólnak hozzá, vagy arra, hogy találok-e új olvasókat.

– Egy interjúban mondtad, hogy a történelem számodra elsősorban különleges sorsok kimeríthetetlen forrása, végül is a Kommunista Monte Cristo is történelem, éppen az 1956-os forradalom 50. évfordulóján jelent meg. Rácz I. Péter történetesen azt írta róla, hogy tanítani kéne, annyira különlegesen dolgozza fel a témát. Itt viszont a XIX. századdal foglalkozol. Miért?

– A Kommunista Monte Cristo kapcsán nagyon sokat markoltam, negyven év magyar történelmét, egy eszme történetét akartam feldolgozni. Rengeteg szereplő, esemény, ideológia került bele. Huszonkilenc évesen írtam, számomra nagy erőpróbát jelentett. Ez a könyv kisebb szelet, kevesebbet markolok, és más nézőpontból próbálom feldolgozni az anyagot az azóta elsajátított eszközökkel. Az is különbség, hogy ezúttal inkább a magánélet, főképpen a nők és gyerekek szempontjából láttatom a történelmet. Egy emigráns család történetét írtam meg, de nem az életüket hintáztató történelmi eseményekről van szó, hanem arról, hogy ezek hogyan csapódnak le a család életére, a házasságra, az emberek egyéni sorsára.

– Nyughatatlanok – nagyon jó cím. Mit jelent?

– Ez első pillantásra egy asztaltáncoltatós, kísértetes történet, ezenkívül történelmi vetülete is van. Azt gondoltam, hogy ez a szó az egyetlen közös halmaz, hiszen a forradalmárok, szabadságharcosok éppen olyan nyughatatlanok, mint a visszajáró lelkek.

– Érezhetően mozgásban van ez a regény, több szinten is: történelem, nő-férfi viszony, nemzetek, nyelvek, kultúrák, utazások, helyszínek, és a korban felbukkanó ezotéria, az alternatív gyógyítás – ma is aktuális témák.

– Manapság másért fordulnak az emberek az ezotéria világához, mint ebben a regényben. A tradicionális vallásokkal elvesztették a kapcsolatot, és keresik az egyéb alternatív lehetőségeket arra, hogy valamiben kapaszkodót találjanak. A maguk módján a regény hősei is talajt vesztett emberek, akik azért kapaszkodnak az irracionalitásba, hogy valahogy felépítsék az életüket, mi után minden kiszaladt a lábuk alól. Ennek kapcsán szerepel az asztaltáncoltatás és a mesmerizmus. Ami a másik regénybeli melléktémát, a szülést illeti, a nőgyógyász kontra bába kérdésben érdekes pillanat az 1850-es évek. Ez volt az az időszak, amikor az orvosok – eleinte csak a nagyvárosokban – elkezdték átvenni a szülés levezetése feletti uralmat. Eleinte lenézték ezt a területet, de kiderült, hogy a családorvos szerepén belül fontos pozíció lehet a szülészet, egyfajta presztízst és jövedelmezőbb praxist eredményezhet. Ma már más a helyzet, de eleinte az orvosok nem voltak hatékonyabbak, mint a bábák. A XIX. században még csak kísérletezés folyt a nőkön a tudomány nevében. Magyarországon például a XIX. század legvégén dokumentálható az első olyan császármetszés, amikor a baba és a mama is életben maradt.

– Nagyon belebúvárkodtál ezekbe a dolgokba.

– Azért volt fontos, mert a XIX. században a biológia sokkal jobban meghatározta egy nő életét, mint manapság. Egy nő nem is dönthetett abban, hogy szül-e gyereket vagy nem, mert ha házasságban élt, akkor a fogamzásgátlás hiányosságai miatt bizonyára teherbe is esett. Attól kezdve az élete vált bizonytalanná, hiszen nagy eséllyel halhatott bele a szülésbe. Ez a Semmelweis előtti időszak, amikor a gyermekágyi lázat még nem tudták kiküszöbölni.

– Belevetted a kelta hiedelemvilágot is, az egyik nő skót…

– Walter Scott írja, hogy a skótok rendelkeznek második látással, úgynevezett „second sight”- tal, így látják a kísérteteket. Mivel a történet keretét az 1853-ban divatos asztaltáncoltatás adja, kellett valaki, aki bennfentes e téren. Másrészt szükség volt idegen tekintetre: egy skót feleségére. De akkoriban sem volt ritka a vegyes házasság, hiszen Görgey Artúr felesége például francia nevelőnő volt. Nekünk, magyaroknak sokat jelent 1848–49, nagy pátosz övezi. Gyermekkoromtól magával ragadott a korszak romantikája, de íróként arra törekedtem, hogy friss nézőpontot találjak a témához, és valamelyest kívülről lássam. A magyar történelemoktatásban forradalomkultusz van, ezért saját magam inspirálására olyan memoárokat, naplókat, leveleket kerestem, ahol azok az emberek nyilvánítanak véleményt, akik nem látták a magyar forradalmat nagy teljesítménynek, a magyarokat pedig nem tekintették hősöknek. Ilyen például egy skót hölgy levelezése, aki európai körútjáról írt leveleket a szüleinek, vagy olyan diplomaták, titkosrendőrök jelentései, akik a forradalmi láz lehűtésében voltak érdekeltek.

– Egy-két mondatot felfedeztem a könyvben a magyarokról: például „vadlovon nyargaló magyarok”. És még egy vélemény: „Ha azon boldogtalan nemzet, melynek mi fiai vagyunk, nem emelné mindenkor piedesztálra az esztelenséget, szenvedélyként dicsérve azt, és nem illetné mély megvetéssel a rációt.”

– Igen, aztán lepisszentik az illetőt… hát ehhez is akadt forrás. Például egyes emigránsok emlékirataiban. Akik nem értettek egyet a kiegyezéssel sem, az egész forradalmat pedig elvesztegetett lehetőségnek, esztelen dolognak látták. A Monte Cristó nál is fontos volt a kételkedőktől származó forrásanyag. Az utóbbi húsz évben nagyon sok hőstörténetet olvastunk az ötvenhatosokról, és én még azonosulni is tudok ezekkel, elszomorít a sok szenvedés, tönkrement élet. Mégis megpróbáltam abban a regényben egy olyan szereplő szemén keresztül láttatni az eseményeket, aki végig a kommunista hitét akarja megőrizni.

– Varázslatos korfestő jeleneteket, szavakat találunk a regényben, üdítő visszakerülni az 1850-es évek elejére, pláne úgy, hogy tudjuk, ma írták. Miért vonz ez a kor?

– Rendkívüli módon rokonszenvezek ezzel a korszakkal, nem írnék egyébként róla. Mondhatnám azt is, hogy egész életemben arra vártam, hogy megírhassak egy XIX. századi regényt. De nemcsak a korszak érdekel, hanem a XIX. századi nagyregény műfaja is. Mondhatom, hogy amióta tudatosan választom az olvasmányaimat, azóta főleg ilyen témájú és műfajú könyveket választok legszívesebben. Úgyhogy lényegében két évtizede készülök a feladatra. Szerettem volna közel hozni ezt a világot: nem egzotikumként, poros furcsaságként, vagy jelentéktelen részletekbe fulladva. Azt akartam megmutatni, hogy noha az a közeg sok mindenben eltért a mostani hétköznapoktól, a benne élők számára az is egy ismerős élettér volt. Egyébként amilyen sok történelmi eszmefuttatást lehetett találni, annál kevesebb forrás állt rendelkezésemre a hétköznapi életről, meg kellett küzdenem a kis morzsákért. Magyarul kevés feldolgozott anyagot találtam. Többek között ez is az oka, hogy a történetben inkább angol és francia kulturális hatások között élő emberekről van szó, mert ehhez találtam nagyobb bőségben forrásokat.

– Regényírók közül kik a példaképeid?

– Más kedvenceim mellett mindig nagyon szerettem a XIX. századi regényírókat, Jókait, Balzacot, Victor Hugót, Dickenst, Jane Austent, a Brontë nővéreket, George Eliotot. Lenyűgöz, ahogy a hatalmas anyagot kezelik, rengeteg szereplőt mozgatnak, egy társadalmat láttatnak. Világos, hogy a XXI. században a XIX. századi regényt érintetlenül reprodukálni értelmetlen lenne, ezért a Nyughatatlanok koncepciója az volt, hogy legyen ez egy olyan romantikus nagyregény, amit a XIX. században nem lehetett volna megírni. Jókai is rengeteget írt például a szexről, de olyan titkos kódok alatt, hogy regényeit kisiskolások is olvashatják. Én ebben a regényben megpróbáltam a XIX. század szexualitást, emberi szenvedést és politikát illető kódjait felfejteni. Mint folyamatra, nagyon sokszor úgy gondolok a regényírásra, mint a szülésre, talán ezért is van az, hogy a szülés mint olyan ebben a regényben is sokszor megjelenik. A regény először megfogan, aztán jönnek a rosszullétek, hányások, szédelgések, ki akarja vetni magából az ember az egészet, de az megtapad, elkezd növekedni, egyre nagyobb lesz, egyre kevésbé lehet titkolni a létezését, majd világra jön. És gondoskodnom kell a regényeimről világrajövetelük után is, és viselnem kell a felelősséget azért, hogy olyanok, amilyenek. Ahogy a szülő is viseli a felelősséget a gyerekeiért, és azért, amit tesznek. Még akkor is, ha néha ég az arcom valamelyik kölyök hülye húzása miatt.

– És az előfordult, hogy regényírás közben vetődik fel új téma?

– Igen, most például komolyan fontolgatom, hogy megírom a folytatást. Eddig egyetlen regényemnél sem kísértett ilyen gondolat, de most annyira érdekelne, mi következik ezután, maga a kiegyezés, a risorgimento, meg az amerikai polgárháború. A magyarok például nagy számban részt vettek ezekben, a kiegyezés meg sok tekintetben az 1989-es rendszerváltásra is emlékeztetett, hasonlóan zajlott, izgatna ennek a feldolgozása. Ki tér haza, hogyan illeszkedik be, hogyan képes kompromisszumokat kötni – ebben még van lehetőség. Úgy írtam meg ezt a történetet, hogy lehessen tovább fonni. Gondolkodom, keresgélem a forrásokat, tervezgetek.

– Hogy születtek a figurák?

– A regényt többek közt egy Jókai-novella inspirálta. Az Előhang gyakorlatilag Jókai egy családirtásos novellájának az átirata a Forradalmi és csataképek 1848 és 1849-ből című novellagyűjteményből. Az egyik főhős nevét egy valóságos alaktól kölcsönöztem: tényleg létezett Bárdy Rudolf nevű honvédtiszt, akivel a történetben mindig összekeverik a főhőst. Az igazi Bárdy Rudolf 1853-ban New Yorkban jelentetett meg angol nyelvű könyvet élettörténetével, de a Nyughatatlanok nem az ő életének a feldolgozása. Az amatőr vagy profi történészek kedvéért fontos leszögeznem, hogy nincs dokumentarista törekvés a regényben, és nem dolgoz fel valós sorsokat. A történelmi forrásokból inkább csak gyűjtögetem az inspirációkat, mert ha konkrét személyt kellene ábrázolni, az nagyon megkötné a kezemet. Inkább azt nézem meg, mi az, ami lehetséges, ami előfordulhat abban a korszakban, milyen sorsesemények, fordulatok következhetnek be. Itt nincsenek valóságos történelmi figurák, mint a Monte Cristó ban. Ott karikatúraszerű alakként szerepelt Kun Béla, Szamuely, Rákosi – itt nem kerülnek elő valóságos történelmi személyek, bár Kossuth neve sokszor elhangzik. Például a főszereplőnő a hitvesi ágyban sóhajt fel így: „Csak egyet kérek magától, Rudolf: amikor a hátamon fekszem, ne emlegesse Kossuth Lajost. Nagyon zseníroz.”

– Nagyon szép a könyv címlapja!

– A borítót Gerhes Gábor tervezte. Évek óta nézegettem elgondolkodva William Dyce Pegwell Bay című festményét. A regényben ugyan nem szerepel az angol tengerpart, de a kép szuggesztív. Mivel Magyarországnak nincs tengerpartja, a magyar gondolkodásban a tengernek mindig mitikus szerepe volt.

– Most új kiadónál jelensz meg, az Európánál. Mit szólsz hozzá?

– Nagyon örülök neki. Azután szerződtem a kiadóhoz, hogy 2009-ben elnyertem az Európai Unió Irodalmi Díját. A kéziratból csak az Előhang volt készen, de a kiadó vezetője bízott abban, hogy képes leszek megírni egy nagyregényt. A szerkesztő, Magyarósi Gizella türelme és biztatása azért volt fontos, mert nem az a típus vagyok, aki még jobban harcol, ha ledorongolják. Másrészt fontos megemlíteni, hogy mivel egy XIX. századi történelmi regényben egy csomó idegen nyelv, idézet, kulturális utalás is felmerül, nem sok kiadó lenne képes arra Magyarországon, hogy így gondozza a szöveget – ezért nagyon hálás vagyok a kiadó munkatársainak. Örömmel említem meg, hogy az Európa Könyvkiadó karácsonyra megjelenteti első regényemet, a Finnugor vámpír t is, amit sokan kerestek, de hosszú ideje nem lehetett kapni a könyvesboltokban.

(Szepesi Dóra, Könyvjelző, 2011. június.)