Részlet a könyvből

Charleston mocsaras földjeitől kétszáz mérföldre Tunis arról álmodott, hogy a fű meghajlik az evező alatt, amint csónakját bot segítségével löki tovább a sekély vízben. Annyira kellemes volt ez az álom, hogy egészen addig nem vette észre a fehér nőt, amíg az bele nem rúgott a lábába. Tunis kinyitotta a szemét és feltápászkodott. Levette a kalapját, úgy szólt a nőhöz: – Asszonyom?
A nő fehér volt és fiatal. Már ivott előtte. – Hűha, de jóképű fickó vagy.
– Köszönöm, kisasszony, Várom, hogy megjavítsák a vonatot.
A nő beárnyékolta szemét, hogy láthassa az állomás óráját. – El fog tartani egy ideig.
Tunis elővette az óráját.
– A vonat ki fog gördülni, ahogy megjavítanak egy fakocsit.
– Van időnk – mondta a nő. – Akarsz szórakozni?
– Tessék, hölgyem?
– Nem vagy te ostoba, ugye?
Tunis megvakarta a fejét.
– De igen, asszonyom, asszem.
Amikor a nő mérgesen toppantott, a csizmája fűzője kibomlott.
– Miért nem térdelsz le, és kötöd meg a fűzőm?
– Hölgyem, egy magamfajta néger bajba kerülhet, ha megérint egy olyan finom fehér hölgyet, mint maga.
– Micsoda kis különc. És akkor mi lenne, ha azt mondanám, hogy bármelyik testrészem megfoghatod egy dollárért?
– Hölgyem, én házas vagyok.
– De ti négerek… ti négerek mind fehér nőt akartok, aztán levenni a ruháját és mindenfélét csinálni vele. Ugye?
– Nem.
– Jézusom! – mondta a nő csak úgy a levegőbe. Tunisnak meg ezt mondta: – Azt hiszed, még sose voltam négerrel?
– Elnézést, hölgyem. Elég szomjas vagyok. Azt hiszem, megyek, és szerzek egy kis vizet.
– Nem mész sehova, amíg nem végeztem!
Tunis visszatette a kalapját a fejére.
– Kisasszony, a feleségem neve Ruthie, a fiam neve Nathaniel Bonneau. Várok a vonatra, hogy hazavigyen. Semmi dógom nincs magával, és nem is akarom, hogy legyen. Ha akar egy dollárt, adok magának egy dollárt, de hagyjon engem békibe. – Tunis benyúlt a zsebébe.
– Te kis bokszos fattyú! – mondta a lány, miközben végigvándorolt a szeme az üres peronon. – Segítség – mondta társalgási hangon. Majd ezután a kis próba után egyre hangosabban többször is elismételte, amíg meg nem érkeztek a fehér férfiak.
(…)
Bert a vasút másik oldalán, Darktownban üzemeltette a szalonját. Bert kövér ember volt, fekete haja zsíros. Azt mondta Rhettnek, hogy hátul találja Lisát.
– Második ajtó balra – hangtalanul nevetett. – Ízlések és pofonok! A bordélyház egy hosszú, alacsony deszkaépületben volt. A csiszolatlan ajtók a falban elárulták, hogy eredetileg csirkeólként szolgált. Amikor Rhett kopogott, egy fojtott hang elküldte a fenébe.
– Kisasszony?
– A francba már! Tűnj el!
Bent még büdösebb volt. Ahol a fal találkozott a menyezettel, rács biztosította a levegőt és a fényt. Rozoga mosdóállványon tejüvegből készült kancsó állt. Foltozott, szépen összehajtott pamutharisnyák sorakoztak egy oldalára döntött faládában. Egy orvosságosüvegben régen elszáradt virágok kornyadoztak. Üres üveg hevert az ágy mellett. A csomó az ágytakaró alatt felnyögött, és egy női kéz emelkedett ki, hogy elhessintse a betolakodót.
– Takarodj! – mondta a nő, de egy percig se hitte, hogy akad férfi, aki azt teszi, amit ő mond.
Rhett a flaskájából brandyt töltött az üveg kupakjába, és rázárta a nő ujjait. A nő feje felbukkant a takarók közül. A kupakot remegő kézzel a szájához vitte és lenyelte a tartalmát. Várt és figyelte, hogy vajon lent marad-e. Egy pillanattal később megkopogtatta a kupakot, és Rhett újratöltötte. Felült, és kilegyintette a hajat a szeméből. Meztelen volt.
– Köszönöm, miszter. Barát vagy.
Megtapogatta az arcát, hogy nem szenvedett-e valamilyen sérülést, amire nem emlékszik. Kába pillantással nézett fel.
– Uram atyám! Én téged ismerlek!
– Lisa?
– Butler kapitány? Mérget vettem volna rá, hogy nem látlak többet! – Amikor mosolygott, megfiatalodott. – Van még brandyje?
Rhett kiürítette a flaskáját, és a nő úgy itta ki, mintha orvosság lenne.
– Megfordulna, míg felöltözöm? Hallgasson rám, kis nebáncsvirág – nevetgélt. Homlokát ráncolva hozzátette: – Csak mert még azelőtt ismertem, érti?
Rhett a nyitott ajtóhoz ment, és rágyújtott egy szivarra. A szivarnak jó szaga volt.
A háta mögül Lisa megkérdezte. – Hogy van a fia? Mi a neve? Tuck?
– Tazewell jó helyen van. Iskolába jár.
– Jó fiú volt. Szerettem. Most már megfordulhat. Van még egy üvege? Kikészült a gyomrom.
Rhett megrázta a fejét.
A nő csípőjére tette a kezét:
– Nézzen meg, kapitány. Hát nem vagyok egy rakás szerencsétlenség?
Egyszerű sárga pamut ingruhát viselt. Mezítláb volt.
– Gyere velem, elviszlek vacsorázni – invitálta Rhett.
A nő felvihogott.
– Engem? A Vasúti Hotel étkezőjébe? Szép is volna. Nem, kapitány. Bertnek van egy megállapodása a seriffel. Bert lányai nem mennek át a vasúton, a seriff pedig nem jön le ide.
– Nem voltál az állomás peronján?
– A peronon szedhetek fel fickókat – összeráncolta a szemöldökét. – Ezért jött? A nigger miatt?
– Azt állítja, hogy hamisan vádoltad, semmi illetlent nem tett.
– Nahát, ezt mondja? Tényleg, kapitány, Bert boldogan eladna egy üveggel, és jobban összemelegedhetnénk. A fiával jól kijöttem. Lehet, hogy tetszene magának egy olyan nő, akit már a fia is akart. Még tizennyolc se vagyok.
Rhett nem tudta leplezni, hogy megrándult az arca.
– Kicsit kemény, mi? Hát nem egy nagyvilági ember? Rhett Butler kapitány már nem lepődhet meg kurvákon.
– Miért hazudtál?
A nő összeszorította az öklét. – Miből gondolja, hogy hazudtam?
– Tunis Bonneau-t egész életemben jól ismertem.
– Hát, azt hiszem, új négert kell keressen magának. (…)
Ahogy Rhett befelé tartott, egy fickó kötelet dobott fel egy jó vastag ágra, mások pedig egy felszabadított színes kerítését szaggatták le. Az már rég elment északnak, a szegény fehérek meg, akik a házát bérelték, nem tiltakoztak.
Távozása előtt a seriff bezárta az irattartó szekrényét és íróasztalát. A szemeteskosár szépen fel volt helyezve az íróasztal tetejére, előkészítve a néger takarítónak. Rhett gyanította, hogy ott lesz egy ideig.
A sötét cellában Tunis épp térdelt és imádkozott.
– Lisa nem hajlandó megváltoztatni a történetét.
– Asszem az se segítene, ha megtenné.