Részlet a könyvből

A KIHELYEZETT TAGOZAT

(Egy műsorvezető feljegyzései)

Azt mondja az anyám, hogy valamikor régen mosollyal az arcomon ébredtem. Ez föltehetően 1943 táján történt. Képzeljék csak el: tombol a háború, megállás nélkül bombáznak, evakuálják az embereket, én meg csak fekszem és mosolygok...
Most már nem mosolygok. Vagy húsz éve rendre úgy ébredek fel, hogy elnyűtt képemet ronda grimasz torzítja el.
Az ablakommal szemben fényreklám van: Colonial Bank. Villódznak és szétfolynak a neonbetűk. Hajnalodik.
A luncheonette tulajdonosnője, Mrs. Bono nagy zajjal felhúzza a vasrolót.
A homályból előbukkan a kis arab puffunk, a gyerekhinta és a rozoga trümó... Bon jour, mademoiselle Trumeau! Üdvözlöm, señor Hintalgo! Jó napot, Genosse Puff!
Ideje elindulnom. Rádiós újságíró vagyok. Pontosabban anchorman, azaz műsorvezető a Harmadik Hullám rádióadónál. Oroszországnak sugárzunk. A műsorom címe: "Emberek és események". Manhattan közepén van a stúdiónk.
Oroszországban felgyorsult a tempó, folyik a peresztrojka. Kiadják Nabokovot és Hodaszevicset. Magánéttermeket nyitnak. Már felléphet a Dinoszaurusz rockbanda is. Bennünket azonban továbbra is zavarnak. Többek között az én nem éppen csengő baritonomat is. Azt mondják, rengeteg pénzt fecsérelnek el erre.
Lenne egy ötletem – a már említett Dinoszaurusz segítségével kellene bennünket zavarni. A kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad.
Rohanok. Katonás reggeli: egy csésze kávé és filter nélküli Gauloise. Plusz a reggeli újságok főcímei.
"Még egy túsz... Tűz alá vették a terrorista bázist... Tim O'Connor újból pályázik a szenátorságra..."
Egyébként minket alig izgat mindez. A mi témánk: Oroszország és jövője. A múlttal kapcsolatban minden világos. A jelennel még inkább: a dinoszauruszok korában élünk. Ám a jövőre vonatkozólag különféle vélemények vannak. Sőt többen azt gondolják, hogy a jövőnk visszafelé araszolás, mint a rákok esetében.
Egy órát töltök a New York-i metróban. Mindennapos pszichológiai tréning. A kitartás, a humor, a demokrácia és a humanizmus iskolája. Afféle Noé bárkája.
Itt vannak a világon a legkövérebb seggű rendőrök, a legszemélytelenebb menedzserek és hivatalnokok, a legtemperamentumosabb süketnémák, a legzajosabb kamaszok és a legudvariasabb banditák és rablók.
Bármikor kirabolhatják az embert. Ellenben nem csapják be a pofája előtt az ajtót. És ez a fontos, legalábbis szerintem.
A Harmadik Hullám rádió a 49. utca és Lexington Avenue sarkán található. A Corvette nevű gigantikus felhőkarcolóban egy teljes emeletet foglalunk el. A hall, a kávéház, a dohánybolt és a fotólaboratórium van alattunk.
Itt mindig két biztonsági őr sétál fel-alá: egy fehér és egy fekete. A fehérrel egyenrangú felekként üdvözöljük egymást, de a feketével nyájas vagyok. Ebben is megnyilvánul igazi demokrata énem.
Már tíz éve dolgozom a rádió munkatársaként. Az első napokban a főnök, Barry Taraszevics elmagyarázta:
– Én nem mondom meg maguknak, mit írjanak. Én csak azt mondom meg, mi az, amit semmilyen körülmények között nem szabad leírnunk. Nem szabad azt írnunk, hogy a vallási újjászületés évről évre egyre szélesebb körben terjed, meg azt, hogy a szocialista gazdaság egyre mélyebb válságban van. És így tovább. Ezt már negyven éve szajkózzuk. Ez idő alatt tizennégy főszerkesztő váltotta egymást, és a szocialista gazdaság még mindig nem nyiffant ki.
– De tényleg válságban van.
– Ez csupán azt jelenti, hogy a válság stabil jelenség. A hanyatlás általában stabilabb, mint a progresszió.
– Tudomásul vettem.
Majd Barry Taraszevics így folytatta:
– Azt se írja le sose, hogy Moszkva őrült módon fegyverkezik. És, hogy a Kreml gerontokráciája szklerotikus ujjával...
Közbevágtam:
– A háború ravaszát akarja meghúzni?
– Honnan tudja?
– Tíz évig írtam ezt a szovjet újságokban.
– A kremli gerontokráciáról?
– Nem, a Pentagon héjáiról.
Néhanapján a következőkről fantáziálok. Befejeződött a háború. Amerika kapitulált. Az oroszok bevonultak New Yorkba. Megnyitották itt a parancsnokságukat.
El kellett végül dönteniük, hogy mit kezdjenek az emigránsokkal. A tudósokkal, az írókkal, akik szovjetellenes tevékenységgel foglalkoztak.
Behívatott bennünket a parancsnok, és azt mondta:
– Maguk bizonyára halálos ítéletre számítanak? Amire valójában rá is szolgáltak. Én személyesen, a saját kezemmel húznám fel magukat az első lámpavasra. De ez túlságosan drága mulatság lenne. Nem engedhetek meg magamnak ilyen fényűzést! Kit fogok a maguk helyére ültetni? Honnan vegyek ilyen cégéres gazembereket? Újból ki kellene nevelni őket – és nekünk nincsenek meg ehhez az eszközeink. Túl sok időbe és pénzbe kerülne... Éppen ezért figyeljenek ide! Pihenj, az anyátok istenit! Te, Kurojedov szovjet filozófus voltál. Utána szovjetellenes filozófus lett belőled. Most pedig ismét szovjet filozófus leszel. Megértetted?
– Igenis! – feleli Kurojedov.
– Te, Levin, szovjet író voltál. Utána szovjetellenes író lett belőled. Most ismét szovjet író leszel. Világos?
– Igenis! – feleli Levin.
– És te, Dalmatov, szovjet újságíró voltál. Utána szovjetellenes újságíró lett belőled. Most ismét szovjet újságíró leszel. Van kifogás?
– Nincs! – feleli Dalmatov.
– És most takarodjatok! Ne felejtsétek el, holnap kezdődik a munka!
A Harmadik Hullám rádió tizennégy kis irodából, két közös teremből, öt stúdióból, egy könyvtárból és laboratóriumból áll. Plusz még a folyosó, a kézbesítő osztály, a műszaki részleg és a rádiós berendezések raktára.
A kis irodákat a főállású munkatársak foglalják el. A válaszfalakkal elválasztott közös termek a külsősök számára vannak fenntartva. Itt dolgoznak a titkárok és a gépírónők is. Külön falmélyedésben van a telexgép, a szelektor és a másológép.
A portásnak saját fülkéje van.
Rádióállomásunkról a Szovjetunióban brosúrákat és könyveket írnak. A szerkesztőség könyvtárában egy tucat ilyen kiadvány található:
"A hazugság pókhálója", "A gyűlölet technológiája" "A dezinformáció mesterei", "Az FBI menedékében", "Ott, a vasajtó mögött". És így tovább.
Egyébként üvegajtók vannak nálunk. A lépcsőházra nyílnak. Az ajtónál ott ül Miss Phillips és kötöget.
A brosúrákban vészhozó, titkos intézménynek aposztrofálják a rádióadónkat. Valamiféle bevehetetlen erődítménynek. Mintha egy föld alatti bunkerben lakoznánk. Majdhogynem ballisztikus rakéták őriznek-védenek minket.
A valóságban Miss Phillips őriz bennünket. Ha megjelenik egy ismeretlen, Miss Phillips megkérdezi:
– Miben tudok önnek segíteni?
Mintha egy étteremben lennénk.
És ha az ismeretlen nem áll meg, védőangyalunk felkiált:
– Jó napot kívánok!
Nyugodtan behozhatja az ember a barátait és a rokonait. Gyerekekkel is be lehet jönni. Hivatalos találkozásokat és randevúkat szintén le lehet itt bonyolítani.
Meg vagyok győződve róla, hogy bombát, aknát vagy egy doboz dinamitot is könnyűszerrel be lehetne hozni. Senkitől nem kérnek papírokat. Azt sem tudom, hogy a főállású munkatársaknak van-e bármilyen papírjuk erről. Nekem csak a szerkesztőségi vécé kulcsa van a birtokomban.
A rádiónak úgy ötven főállású munkatársa van. Vannak közöttük nemesek, zsidók és volt vlaszovisták. Van hat olyan szovjet állampolgár, aki nem kívánt hazatérni – tengerészek és turisták. Vannak itt helyi születésű és orosz származású amerikaiak. Sőt van egy néger értelmiségi is, Rudy, Anna Ahmatova munkásságának megszállott kutatója.
Megfordulnak a rádiónál felettébb érdekes személyiségek is. Közöttük Kerenszkij egyik unokatestvérének unokája, aki a furcsa Buchmann névre hallgat, valamint az Uralkodó egyik távoli leszármazottja – Vlagyimir Konsztantyinovics Tatyiscsev.
Egyszer például Sztálin lánya tiszteletére rendeztünk ivászatot. Éppen Buchmann és Tatyiscsev között ültem. Szemben Allilujevával.
A jobb oldalamon, tűnődök, Kerenszkij rokona ül, balról az Uralkodó leszármazottja. Szemben Sztálin lánya. És én itt ülök közöttük. A nép képviselője. Azé a népé, melyen nem tudtak megosztozni.