VÁMOS MIKLÓS: VISZ A VONAT

(részlet)

I. (a-menü)

Zuhogott.

Magyar férfi utazott svéd vonaton.

E két mondattal történetünk velejét el is meséltük. Az volna az igazi, ha az olvasó rakná össze a részleteket, a saját emlékezetéből, tapasztalataiból, tudásából, érzéseiből, szépirodalmi élménymorzsákból – azaz az életéből. Ilyesfajta varázsra azonban legföljebb a különlegesen ihletett költészet lehet képes, az sem túl gyakran.

Marad tehát a történet kézműves gyártása. És egy sor ki.

Zuhogott. Alig érzékelhető rándulással moccant álltó helyéből a szerelvény. Odalenn a peronon a fekete télikabátos követségi tisztségviselő, aki idekísérte hősünket, apró biccentéssel nyugtázta, immár biztos, hogy a vendég nem marad a nyakán. Az illető búcsút intett az ablakon át, melyen doboltak a vízcseppek, parányi robbanásuk után csíkban csorogtak lefelé. Folyton zuhog itten, gondolta. Kiengedte a tüdejéből a levegőt, hátradőlt, elképzelte, milyen jó mulatság lesz ez a száguldás az esőben az X2000 névre hallgató vonaton. Semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezik egyikünk sem arra nézvést, hogy a derék, hat vagonból álló szerelvény csakugyan hallgat a nevére, de így mondják magyarul. Tudta ezt az ember, aki – egyelőre nincs indok rá, hogy miért – figyelmünk homlokterébe kerül, hiszen magyar. Lehetséges, hogy svédül is így mondják.

A szuperexpressz neve olvasható a jegyen és a vagon fényújságján. Az X2000 Stockholmból tart Göteborgba – mind a két g jé-nek ejtendő, a magyar a fekete télikabátos honfitársától tudta ezt, aki egy ugyancsak éjszínű autón kifuvarozta a svéd főváros Nagy Központi Pályaudvarára a nedvességtől remegő utakon. Ő, a fekete télikabátos, hallgatott a nevére. Ezzel szemben a mi emberünk ki nem állhatta, ha úgy szólították, ahogyan az irataiban olvasható. Búza Péter. Minden életkorában sokat gúnyolták a Búzával, homoszexuálisra módosítva. A gyerekkorában ráragadt becét kevésbé szerette, mint a Pétert, de jobban, mint a Búzát. A szülei kezdték: Bizi. Angolosok szerint illett rá, folyton szervezett valamit. Ő a bizonyítványra gondolattársított.

Odakinn Bergman-film a táj, zordan nyers, egyszersmind lágyan halovány, a favázas házakon tört ívű a tető, virít a sok cserép, a fák vad zöldje harsog. Melyik a tipikus svéd virág? Péter fölteszi, hogy sárga és kék, esetleg sárga vagy kék, a nemzeti lobogó alapján. Talán épp a Linnéa, melyet a követségen látott, nagy kínai vázában, a titkárnő mondta, hogy így hívják. Azt is, hogy egyúttal kedvelt női név errefelé.

Később, immár Göteborgban, Búza Péter tudakozódik majd a vendéglátók képviseletében mellé szegődő ifjú hölgynél, van-e jellegzetesen svéd virág. Azt a választ kapja, hogy a Linnéa, kicsi kék páros virágocska, Carolus Linnaeus, a híres botanikus emlékét őrzi, a tudós maga nevezte el így, ez volt a kedvence. Péter csak néhány nap múltán fog rájönni: Carolus Linneaus = az általa ismert Linné, aki a gimnáziumi biológiakönyvben is szerepelt. Ha nem csal az emlékezet, növények rendszerezője, Darwin előfutára.

A mellette lévő bőrülés eleddig üres maradt, noha a vagon gyakorlatilag már a stockholmi Nagy Központi Pályaudvaron megtelt. Azóta kétszer állt meg a vonat, külvárosokban. Péter élvezte, hogy nincs szomszédja, moziban és színházban rendszerint a sor szélére kért jegyet, tömegiszonyára hivatkozott, meg arra, hogy viszolyog idegenek érintésétől. A sors ajándéka, ha senki nem ül mellé. Attól tartott, nem részesül eme ajándékban. Borúlátását igazolta a valóság, amint az X2000 harmadszor is nekilódult, hogy fölvegye óránkénti kétszáz-kétszázötven kilométeres utazósebességét, s áthúzott egy hosszú alagúton. Amikor a délelőtti fény újra szemen vágta az utasokat, épp odazöttyent Péter mellé az a nő. Egyelőre nincs adatunk, mely névre hallgatott. Bizonytalan illatfellege némi késéssel érkezett.

Férfi hősünk összehúzta magát, mint aki ott sincs. Erős önfegyelemre volt szüksége, hogy ne bámulja meg a nőt azzal a tekintettel, amellyel a vadállatok mérik végig a kiszemelt prédát. E nézéssel még az idősödő hímek is rendelkeznek, noha egyre csökken az esélyük arra, hogy a célba vett nőstény az övék legyen. Nagy úr a megszokás. Mindazonáltal a civilizált világban udvariatlanságnak számít a leplezetlen fürkészés, a kanok szemdüllesztése, mely annyira egyértelmű szándékról árulkodik, hogy szavakra nincs szükség. Ráérünk. Ehhez elég hosszú az út Stockholmtól Göteborgig. Péter úgy tett, mintha a vastag könyvbe mélyedne, melyet unaloműzőnek hozott magával, s találgatta, milyen a nő, mi a foglalkozása, honnan jön, hová tart, persze, valószínűleg Göteborgba, de ennél azért részletesebb történetre is telik. Aligha tévedek, ha megállapítom, hogy a nő svéd, vélte Péter, lassan eresztve ki a levegőt az orrlyukain. Amióta ebben az országban időzött, a jeges szelektől fájt a torka, estére benáthásodott, a légcsöve sajogva-zizegve tette a dolgát.

Mint akinek közömbös az illatos szomszédság, úgy próbált létezni. Helyzetét egyszerűsítette, hogy a svéd nő ügyet sem vetett rá, ő is azt színlelte, hogy az unaloműzőnek magával hozott könyvbe mélyed. Hosszú ujjai végén úgynevezett francia lakkozás ékesítette a szögletes körmöket. Az ő olvasnivalója soványabb kötet. Péter kisilabizálta a szerzőt és a címet. D. H. Lawrence: Lady Chatterleys Älskare. Erről akár beszélgethetnének, a szabadszájú regényt Péter először gimnazistaévei alatt tette magáévé, a Turai adta kölcsön az agyonolvasott, fedele vesztett példányt. Amikor a rendszerváltozás után újra kiadták, egy kollégájától kapta karácsonyra a Lady Chatterley szeretőjé-t. Addigra nős volt, kissé unta már a magyar nőt, akivel a tervek szerint holtukiglan, s irigyelte a vadászt. Vagy kertészt?

A magyar a menetjegyét használta könyvjelzőnek. Ez állt rajta: Vagn 5, Plats 58, Fönster Salong, övé tehát az ablak menti ülés, gyér német tudásának köszönhetően ennyit értett. Giltig fredag 11 apr 2008. Ha akár csekély mértékben érdeklődne a magyar irodalom iránt, eszébe juthatna, hogy épp a Költészet napján szállt föl az X2000-re, hogy megtegye a valóban poétikus utat a svéd fővárosból a Gőték várába. Izgatott volt, amint az utazás közben szokásos. Nem csak az Otto Weininger által megfogalmazott állítás tette, miszerint az utazás sokszor nem más, mint szexuális idegesség. Hozzátehetnők: elsősorban kielégítetlen szexuális idegesség. Péter esetében ehhez társult a szocializmusból átörökített aggodalom, vajon eljut-e oda, ahová indult vagy kívánkozott. Nem állja-e útját a határon vagy a fedélzeten egy erejét fitogtatni óhajtó, uniformisba bújtatott barom, aki éppen őt szúrja ki, hogy megtanítsa kesztyűbe dudálni. Pedig ha ily helyzetben szóhoz juthatna, a teljes megadás álláspontjára helyezkedne: Bácsi, kérem, tudok én már kesztyűbe dudálni, tessék csak jelezni, mit tegyek, rám számíthat a határőrség, a titkos rendőrség, az elhárítás, az állam mint olyan, ami módomban áll, arra hajlandó vagyok, csak folytathassam utamat békességgel.

A svéd nő fekete garbót viselt, alóla hosszabb fehér vászon válltrikó vége lógott ki, ez helyettesítette a miniszoknyát, a formás lábak az errefelé szokásos vastag fekete harisnyában. Cicanadrág, mondaná Péter édesanyja. Mondta volna, míg élt. Bolondok a svéd nők, itt azért még tél van, éjszaka esett a hó, ehhez képest így járnak, nem csoda, ha majdnem mindenki náthás. Igaz, a férfiak is. Ezek azt hiszik, hogy egy trópusi országban élnek. A fejfedő ritkaságszámba megy.

Az utazás az élet kiszögellően legjobb része, gondolta Péter, e röpke időszakokért érdemes vállalni a hétköznapok összes nyűgét s kínjait. Ilyenkor embernek, sőt európainak érezheti magát. Skandinávia leggyorsabb vonatán akár svédnek is. Olyasvalakinek tehát, akinek a népe az elmúlt hat-nyolc évszázadban jóformán semmi olyat nem csinált, amiért szégyenkezni kéne. Ach, nagy dolog az. Egy svédnek kevés a félnivalója. Szinte semmi, ha befizette az adóját, elvégezte a munkáját, megváltotta a jegyét. Tiszta lélekkel száguldhat előre az időben, földrajzi szempontból dél, elvontan pedig újabb kalandok felé. Egy svéd (angol, francia, dán, olasz) élete alapjában véve egyszerű és áttekinthető. A szabályok, melyeket már az óvodában körvonalaz számára a társadalom, világosak, nagyjából örökérvényűek, ha ugyan van még értelme ennek a szónak. Az „örök” ijesztően csöng, akár a félrevert templomi harang, írjuk inkább, hogy bölcsőtől koporsóig. Illetve addig, amíg a globális fölmelegedés vagy egy eszkalálódó háború letöröl a föld színéről mindent, amit a korábbi nemzedékek fáradsága létrehozott.

A svéd nem fél, az ő világa egy kulcsra jár. Megtagadhatja azt a kulcsot, belehajíthatja a jeges tengerbe a sok-sok sziget egyikéről, amelyeket hajdanán a jég köszörült fodrossá, belőheti magát vagy kagylóvá ihatja, a kulcs kulcs marad akkor is, ha nem vesz róla tudomást, bármikor előkotorhatja a víz alól, amennyiben szükségét érzi. A zár működik. Sokan használják, a rendszer azonossága és állandósága egyben tartja a nemzetet, a népet, a munkanapot és a gondolatvilágot. (A családot sajnos nem mindig képes.) Bezzeg egy kőszáli magyart még a gulyás, a Puskás és a Balaton sem tart össze, nem is említve a kocsit és a huszárt, pedig emezek valamennyi ismertebb nyelv szótárába beszivárogtak. Elmúlt a szocializmus, mint a gyerekkori kanyaró, de nem múlt el a bizonytalanság s a ború, jöhet eső, hó vagy hőguta, a mi ügyeink zavarosak. Ha ellenőriznek, találnak bennünk hibát, vétket, kivetnivalót, jobb, ha meghúzzuk magunkat. Egy svéd bezzeg kinyújtózhat, ahogyan a nő Péter bal oldalán.